Kulturális veszteségeink 48.

A délutáni balatoni tragédiáról a 444.hu portál számolt be elsőként egy rövid hírben, amelyet a többi portál is átvett, és amely este nyolc után már szinte valamennyi fontos netes felületen ott volt. Aki azonban a magyar közszolgálati televízió 22 órai híreire kapcsolt, hogy tájékozódjon a nap legfontosabb történéseiről, ezt nem tudhatta meg. 

Ennyit ér a kormányzati hírcsatorna, gondolhatnánk. De talán nem is arról volt itt szó, hogy lassúk a kollégák, és nem voltak képesek időben „feldolgozni” azt a pár sornyi információt, amennyit akkor tudni lehetett, és amennyit még az MTI is kiadott 20.51-kor. Talán valamiféle üzenet bújt meg a hallgatás mögött. Mint amikor az ember makacsul összeszorítja a száját, és csak azért se mondja ki azt, ami körülötte már mindenkinek nyilvánvaló. 

Jól tudjuk, mivel Orbán Viktor világosan megüzente a magyaroknak, hogy mindenki annak alapján ítéltetik meg, amennyit letett a kormányzat asztalára. Ha keveset, vagy netán még bírálta is a rendszert, akkor nyilván nem volt olyan fontos ember, hogy halálhíre bekerüljön az állami híradóba. És mivel a csendnek is jelentése van, érdemes megemlítenünk, hogy Kásler miniszter sem pisszent meg, a közösségi profilján máskor rendkívül aktív Orbán Viktor pedig aznap semmit sem posztolt. Az egyetlen normális, emberi reakció onnan érkezett, ahonnan személy szerint egyáltalán nem vártam volna: Tarlós Istvántól, Budapest főpolgármesterétől. Éjjel 11 után adta ki az MTI, hogy Budapest saját halottjának tekinti Heller Ágnest, Tarlós részvétet nyilvánított a családnak, és emlékeztetett arra, hogy „a hazai és nemzetközi tudományos életben filozófusként betöltött kiemelkedő szerepe elismeréseként Heller Ágnes 2008-ban megkapta a Budapest díszpolgára címet”. 

Ennyi, egy emberi gesztus, méltó az illető által betöltött tisztséghez. És persze hivatali kötelesség is. A bunkóság, a minden emberi és társadalmi normát felrúgó tahóság pedig, úgy látszik, megengedhető olyan vezető politikusok részéről, akiknek a nevére senki sem fog emlékezni, amikor Heller Ágnestől még mindig idézni fognak világszerte. 

„Én azért élek itt, mert itt vagyok honpolgár, csak itt, sehol másutt. Más életem nincs, csak amelyik ide van beépítve, és mint honpolgár részt tudok venni valamiben. Valamilyen hatása csak van annak, amit mondok, csinálok, az álláspontomnak, a gondolkodásomnak. Igyekszem érthető lenni a szélesebb közönség számára, ami nem sok filozófusnak sikerül, és ezt tekintem honpolgári beszédnek. Nem a tudós piedesztáljáról, nem a bölcs pozíciójából akarok beszélni. Mint honpolgár a honpolgárhoz csak Magyarországon tudok szólni”

– válaszolta Heller egy 2008-as interjúban arra a kérdésre, miért költözött haza, ha külföldön jobban megbecsülik. 

Azaz lerázhatatlan volt, nem fogta be a száját, és ez a tény sokakat rendkívül kellemetlenül érintett. Ők úgy vágtak vissza, hogy bagatellizálták Hellernek a kultúrfilozófia, az etika és a filozófiai antropológia terén elért eredményeit. Most meg nem vesznek tudomást a haláláról. Szégyelljék magukat, uraim!