Kis kulturálatlan pofoncsapás

MÓZES SZABOLCS

Spórolni kell – világos a jelszó. Logikus és elfogadható, ha nem tesszük, tönkremegyünk. Ám, hogy miért kell a kisebbségi kultúra támogatására szánt keretet a tavalyi közel ötödére csökkenteni, miközben status quo, status quo, status quo van, érthetetlen.

A pénzügyminisztérium bemutatta költségvetési tervezetét, melyben az egyetlen, közvetlenül a kisebbségekkel kapcsolatos részt alaposan megcsapolták. Jövőre – szemben az idei 4,5 millió euróval – csak 1 milliót fordítana a kormányzat a kisebbségi kultúrák támogatására. A jó régi recept alapján, ha takarékoskodni kell, mindenhonnan elvesznek egy kicsit – s egy-két nagy intézkedéssel dobbantanak, mint most a II. pillér legyalulásával –, ám a dotációs keret megcsapolása homlokegyenest ellentmond ennek a logikának. Ezzel ugyanis 3,5 milliót spórolna az állam, ami a 1,5 milliárdos takarékossági előirányzat – írd és mondd – 0,23 százaléka. Magyarán: lepkefing, a kisebbségi kultúrának viszont érvágás.

Ezzel tehát első körben de facto fel van rúgva a százmilliószor elismételt status quo. Első körben ugyan csak egy előzetes tervezetről van szó, ami garantáltan változni fog, ám rossz hír, hogy még ebből is százmilliókat kell kihúzni, így komoly politikai akaratra lesz szükség a 3,5 milliós összeg visszaírásához.

Hogyan jöhetett össze a „malőr”? Vagy a pénzügyben nem kaptak felvilágosítást a status quóról, vagy nagyon is jól tudták, mit tesznek. Előbbi esetben talán helyrehozható a hiba, utóbbi esetben a kormányzati szándék függvénye a folytatás. A második szálnál maradva, vagy azért fogott ennyire gyengén a ceruzájuk, hogy utána Fico emberi arcát mutogatva hozzáírhassanak még 3 milliónyit az összeghez („persze magyar barátaim, ez csak egy hiba volt, világos, hogy minden úgy marad, ahogy volt, hiszen a szavunkat adtuk”), vagy azért, mert úgy gondolták, itt az idő próbára tenni a Hidat, lenyeli-e ezt a békát („magyar barátaink nem gondolhatják komolyan, hogy ők kimaradnak a konszolidációból, mindenhol és mindenen spórolni kell!”).

A Híd pedig, ha politikusainak egy kis esze van, nem nyeli le – ám kisebb békácskákat minden bizonnyal le kell nyelnie. Ebből a történetből ugyanis nehéz jól kijönni. Ha semmit sem ér el, borul a korábbi Smer–Híd egyezség, újabb politikai front nyílik, elesik a kormánybiztosi poszttól – ezt vissza kell adnia! – és az ezzel járó pályázati támogatási osztogatástól, s a politikai ellenfelek is fejükre olvashatják: megmondtuk, hogy semmit sem ér a biztosi poszt, nem lett volna szabad az ördöggel cimborálni. Ha elintézik az összeg emelését, akkor pedig az emelés függvényében szintén jön majd a kritika. Ha nem sikerül 4,5 millióra feltornászni, „csak” pl. 3,5–4 millióra, az lesz, hogy nem kellett volna engedni a 48-ból, minden, ami kevesebb, mint az idei összeg, a korábbi ígéretek szemen köpése. Ha meglesz a 4,5 millió, akkor pedig az lesz a válasz: most bezzeg el tudták intézni az összeg megemelését, a Hídnak csak az számít, hogy osztogathasson. Habár a biztosi poszt elfogadásakor tudhatták, négy év múlva ebből nagyon nehéz lesz sikertörténetet kreálni.

Most – mint ebben a választási időszakban gyakran – Ficón múlik, melyik utat választja, milyen komolyan gondolja ígéreteit. Nem túl derűs perspektíva.