Kijev, Európa fővárosa

A kisinyovi moldáv kormány azonban nem bizonyult megértőnek az ukránok, románok és oroszok által vegyesen lakott régió önállósulási törekvései iránt, ami fegyverkezéshez és a konfliktus éleződéséhez vezetett. A fokozódó feszültségek végül 1992. márciusában mentek át teljes erejű háborúba, amit a hathatós orosz beavatkozás következtében végül patthelyzet zárt. Az akkor kialakuló „frontvonalak” még ma is aktuálisak: keleten egy oroszbarát, de facto autonóm kormányzat működik, amelynek politikájára Moldovának kevés ráhatása van. A konfliktust – különösen a vele párhuzamos jugoszláviai események fényében – sokan etnikai harcként értették félre. Valóban igaz, hogy Transznisztria lakosságának egy jelentős része orosz ajkú, beleértve a helyi románok egy részét is. Ennek ellenére nem az etnicitás volt az, ami a konfliktushoz vezetett, hanem sokkal inkább a Dnyeszter folyó két partján élők eltérő víziója a jövőről, mely víziók ráadásul erős szponzorokat is kaptak. A moldávok előtt 1991-es függetlenné válásuk után megnyílt az út az Európához való közeledésre, sőt – egy ott sokak által támogatott megoldásként – az újraegyesülésre Romániával. Transznisztria lakossága azonban inkább az orosz érdekszférában való maradás mellett tette le a voksot, nemcsak a beszélt nyelv, hanem gazdasági tényezők és Oroszország nyomása miatt is. Ma a befagyott határvonaltól nyugatra a hírek szerint a moldávok immár több mint felének van román kettős állampolgársága; a Dnyesztertől keletre szinte univerzálisan orosz és/vagy ukrán útlevelek lapulnak a zsebekben. Transznisztria félreértett története az ukrajnai események szempontjából is releváns. Ami ott zajlik, azt kár lenne az etnikai konfliktus szemszögéből értékelni. Az a toposz, hogy a nyugati országrész „ukránjai” a keleti „oroszokkal” vívnak az ország irányításáért, nem úgy igaz, ahogy azt a használt etnikai kifejezések mutatják. Inkább arról van szó, hogy miközben a keleti, ipari régiók tradicionálisan ruszofón (oroszul beszélő) és ruszofil (oroszbarát) tendenciákat mutatnak, nyugaton inkább az európai orientáció és az ukrán kulturális identitás vált dominánssá. Utálja egymást ez a két csoport? Talán a radikális jobbosok világában. De a valós konfliktus itt is világnézeti: Európa, vagy Oroszország felé gravitáljon-e ez a nagy geopolitikai jelentőségű ország? Milan Kundera írta még a nyolcvanas években, hogy senki sem érzi annyira értéknek és célnak Európát, mint a közép-európaiak. Ma is igaza van: úgy, ahogy írásában az 56-os felkelők Budapesten, ma a Majdanon tüntetők is hajlandóak az életüket áldozni Európáért, a gondolatért. Az az ország, amelynek kormánya lavírozik, közmédiája „terroristának” nevezi a Kijev utcáin harcoló ellenzékieket, az nemcsak az ukrán szomszédjait, hanem Európa gondolatát is elárulja. Ezek olyan vétkek, amelyek lemoshatatlanok. Egy igazi közép-európai nem mondhat mást: éljen Kijev, ami ma Európa fővárosa! És adjon nekünk erőt az ukrajnai véráldozat arra, hogy saját magunkban is újra, még erősebben megtaláljuk Európát, a hazánkat.