Kifosztva, reménytelenül

Ha csak a fele igaz annak, amit a Becsengetünk és elfutunk című dokumentumfilmben a balkáni bundamaffia egykori közvetítője állít, s ha csak a fele igaz annak, amiről Vajda György újságíró értesült, akkor nyugodtan húzódjunk félre egy sarokba, és zokogjunk.

S miért ne lenne igaz mindez, ha egyszer a bochumi bíróság, az UEFA, Declan Hill és a Központi Nyomozó Főügyészség is ilyesmiről beszél. A rendszer működési mechanizmusa világosan kirajzolódik előttünk.

Már rég nem létezett tiszta futball, amikor mi még átszellemült arccal ácsorogtunk a tribünökön, és boldogan üvöltöttünk a góloknál. Csóró egyetemistaként ott voltam Pécsett azon a magyar–horvát válogatott meccsen 2002-ben, amelyet állítólag valakik megbundáztak. Valakik a magyar játékosok közül. De ha volt pofájuk egyet elcsalni, akkor ugyanilyen alapon elcsalhatták a többit is, nem?

Üvölteni kellene a tehetetlenségtől. Kiüvölteni a fájdalmat. Hiába, mert nem jön megkönnyebbülés a végén. Csak a keserű düh marad. S a felismerés, hogy nincs esélyünk a rendszerrel szemben. Nincs esélyünk a pénz hatalmával szemben.

Nehéz írni erről. Nem megy. Nincsenek szavak. Ez a legmélyebb melankólia, a sötét, feneketlen űr. A semminek-nincs-értelme állapot.

Bennünket aljas módon átvertek. Azok vertek át, akikben hittünk. És nemcsak bennünket, szurkolókat árultak el, hanem a tisztességes csapattársaikat is. Elárulták a futballt, a fair play-t, miközben mosolyogva pózoltak a sztármagazinokban, zselézett séróval.

Nem szívesen keserítelek el benneteket, kedves barátaim, de úgy tűnik, itt mindenki hazudott; masszívan, éveken át. Hazudtak a nyilatkozataikkal, hazudtak a gesztusaikkal, hazudtak a pályán és a show-műsorok csillogó stúdióiban. Mindenkor azt a látszatot keltették, hogy itt futballról van szó. Pedig dehogy.

Nem hiszem már egyetlen szavukat sem. Egyetlen góljukat sem. Elárulták a címeres mezt, lelkifurdalás nélkül. Hát futballisták ezek, akik eladták a hazájukat is, néhány ezer euróért?

Tudom, hogy mindenütt ez megy: az üzleti életben, a politikában, az egészségügyben, mindenütt. Annál szomorúbb rádöbbenni erre.

A foci jelentette számunkra a menedéket, de ezek a rohadt, mocskos csalók azt is ellopták tőlünk. Ahogy Pilinszky írta:

„Ki vagyok fosztva. / Újra semmim sincs, édesanyám.”