Ki lehet a magyar?

Mielőtt válaszolnánk a sorozat címadó kérdésére, nézzük meg a vita kiváltó okát. A népszámlálás év elején közzétett eredményei alapján tíz év alatt 62 ezerrel csökkent a magyarság száma. A csökkenés nem volt meglepő, annak aránya annál inkább.

Miért fogy a magyar?

Mert asszimilálódik. Mert vegyes házasságok köttetnek. Mert szlovák iskolába adja gyermekét. Mind helytálló magyarázat, ám a sor nem teljes. Az egyik legfontosabb okról alig beszélünk, pedig megkerülhetetlen. Azért (is) fogy, sőt, azért fogy igazán, mert kevés gyereke van.

Természetes szaporulat nélkül nincs megmaradás. A jelenlegi reprodukciós mutatók mellett ha nullára csökkenne a vegyes házasságok száma, minden magyar gyerek magyar iskolába járna és senki sem váltana etnikumot, akkor is csökkenne a magyarság száma és aránya. Ám fordítva mindez már nem igaz: ha a jelenlegi, 1,0–1,2 gyermek/nő arány helyett minden magyar nőre pl. 3 gyermek jutna (tudom, fantazmagória, ám ez csak egy példa!), akkor a mostani asszimilációs mutatók, vegyes házassági indexek, szlovák-iskoláztatási arányok mellett is nőne a magyarság száma. Ennyire fontos, hogy a magyar családokban hány gyermek születik. További magyarázat helyett egy idézet a magyar Wikipédia vonatkozó (lásd: teljes termékenységi arányszám) szócikkéből: „1,3-as érték alatt a népesség gyors ütemű fogyása valószínűsíthető, belátható időn belül bekövetkezhet teljes eltűnése, asszimilációja.” Mi már jó pár éve ez alatt járunk…

S még egy szempont, melyről szinte sosem esik szó, pedig az asszimiláció visszaszorításával kapcsolatos stratégiák megalkotásához nélkülözhetetlen pontos felmérése: a szlovák– magyar nyelvhatár természetes változásai. Azoknak a természetes (tehát nem államilag vezérelt) asszimilációs nyomásoknak – merthogy ilyen is van – a felmérése, amelyek az egyes déli mikrorégiókra irányulnak.

Amikor elszlovákosodásról, elszlovákosításról értekezünk, képzeletünkben a felvidéki magyar etnikai tér egy állandó, teljesen változatlan területként él. Ez hamis képzet. Ha megnézzük a történeti demográfiai forrásokat (régi népesség-összeírások, korabeli etnográfiai munkák stb.), láthatjuk, hogy az elmúlt évszázadokban több helyen is lényegesen változott a nyelvhatár. Csak egy példa: Kassától délre a magyar nemzeti dominancia évszázadában, a 19. században fejeződött be egy tucatnyi falu elszlovákosodása, míg máshol a magyarság javára módosult a nyelvterület. Ha ezeket a trendeket nem vesszük figyelembe – s nem tárjuk fel okait –, több esetben is hamis következtetésekre juthatunk a magyarság számának csökkenésével kapcsolatban.

Szervesen kapcsolódik mindehhez a következő, ritkán tárgyalt tény: a szlovákiai magyarság nem homogén egység. Egy 500 kilométer hosszú (és átlagosan 15-20 kilométer szélességű) területen lakó kisebbség esetében alapvető hiba homogenitást feltételezni. Egy szenci és egy királyhelmeci magyar között legalább annyi különbség van, mint egy soproni és egy nyíregyházi magyar között. Egy egységes recepteket kínáló „szlovákiai magyar megmaradási stratégia” éppen ezért papírra vetése pillanatában halálra van ítélve.

Bárminemű stratégiának figyelembe kell vennie a regionális, gazdasági, kulturális különbségek mellett a magyarság helyi arányszámbeli különbségeit is: teljesen más módszerekkel kell küzdeni a megmaradásért egy 30–40 százalékban magyar mikrorégióban, mint egy 80–90 százalékban magyar területen. Ez így evidenciaként hat, ám nem ritkán van olyan érzésem, sajnos egyáltalán nem az.

Kik vagyunk?

Ki a magyar – mielőtt a kérdésre válaszolnánk, nézzük meg, mikor és mi célból lett feltéve. A vitasorozatot a tavalyi népszámlálás eredményeinek közzététele indította el. Célja pedig – ahogy Tokár Géza vitaindítójában fogalmazott – egy stratégia kialakítása, melyhez először válaszolnunk kell a legalapvetőbb kérdésekre is. Köztük a „ki a magyar”-ra.

Az eredeti egy kérdés valójában három kérdéssé bővült. A ki az, aki magát magyarnak vallotta, a ki számít „igaz magyarnak”, valamint a ki az, akinek (szlovákiai) magyar kötődései vannak felvetésekre. Ha egy megmaradási stratégia építése céljából keressük a feleleteket, az első és a harmadik kérdésre adott válasz a lényeges. Az első egy egzakt szám lesz, mely alapján bizonyos tendenciák felrajzolhatók, hatásos stratégiák a harmadikra adott válaszok alapján alkothatóak. A második kérdés pedig zsákutca. Látszólag helyénvaló, mivel a mennyiségi kritérium mellé megpróbál minőségit is rendelni, ám könnyű belátni, hogy redukciós kritériumai miatt egyrészt megosztóan hat, másrészt egy megmaradási – tehát növekedési – stratégia kiindulópontjává per definitionem sem válhat.

Ki a magyar? Az a 458 ezer ember, aki annak vallotta magát. Ha gyorsjelentést szeretnénk készíteni, akkor ennyi elég is lenne. A válasz tehát: magyar az, aki annak vallja magát. Egy-egy pillanatképnél ugyanakkor fontosabbak a trendek – 62 ezres csökkenés. Az összehasonlításoknál pedig alapszempont, hogy két ugyanolyan jellegű adatot kell összevetnünk – esetünkben viszont a nemzetiségüket meg nem vallók magas aránya megnehezíti ezt. Vannak ugyan sejtéseink arról, az „ismeretlenek” között mennyi lehet a magyar, ám „nemzetiségleadásuk” okaival kapcsolatban sötétben tapogatózunk, s már csak ezért is jogos lehet a kérdésfelvetés: ki a magyar?

Még fontosabb ez a kérdés, ha nem csupán statisztikai gyorsjelentést akarunk készíteni, hanem azt kívánjuk elemezni, mik a fogyás okai és hogyan állítható meg a negatív tendencia. Akármennyire is fontos adat ugyanis a népszámlálási számsor, csak azt mutatja, az adott körülmények és keretek között a magyar kötődésű és (rész)identitású polgárok közül hányan vállalták/választották a magyar nemzetiséget. Ha növekedni akarunk – márpedig ez a cél, a fogyás ellentéte a növekedés –, mindenkit, aki magyar lehet, meg kell fognunk.

Vegyünk csak példaként két létező és akár tipikusnak is mondható mintaesetet. Azt a vágsellyei magyart (magyart?), aki szlovák iskolákba járt, szülei is, gyerekeit is oda adta, már csak konyhanyelven beszéli a magyart, barátai nagy része szlovák, ám magyarnak vallja magát. És azt az ógyallai magyart (magyart?), akinek magyar a rokonsága és a baráti köre, nem is tud rendesen szlovákul, de valamilyen furcsa, ám nem ismeretlen okból (pl. „Szlovákiában élünk, tehát szlovákok vagyunk” idézőjeles elv alapján) szlováknak vallja magát. Előbbi statisztikailag magyar, utóbbi szlovák. Melyikük a magyar? (Zárójelben jegyzem meg, hogy ami gyerekeiket illeti, előbbinél nagy valószínűséggel már szlovák lesz az utód, utóbbinál viszont még jó esély van arra, hogy magyar legyen.)

Ez a példa is rámutat a népszámlálások színvakságára, amit már többen megemlítettek. Nemzetisége: x, y vagy z. Ami egyrészt érthető, hiszen megfogható adatokra van szükség, amelyeket törvények, rendeletek és stratégiák készítéséhez alkalmazni lehet. Ám mindez nagyon leegyszerűsíti a valóságot. Amely árnyaltabb.

És akkor a magyar identitású cigányságról még nem is beszéltünk – nagyon keveset beszélünk róla –, amely nélkül feltehetően a 400 ezret sem érné el a magyarság lélekszáma. Pedig ez is stratégiai kérdés. Magunkkal tolunk ki, ha őket kizárjuk a magyarság köréből. Minden releváns felmérés szerint a magyarságon belül felülreprezentált a cigányság, ezért számunkra kiemelten fontos téma a romák integrációja a többségi társadalomba. Kb. ötödük számára mi vagyunk a többségi társadalom. A két világháború közti csehszlovák népszámlálásokkal kapcsolatban rendszeresen el szokott hangzani – történelmi vádként –, hogy az akkori államhatalom azzal a céllal vette fel a kérdőívekre a zsidó nemzetiséget, hogy ezzel is csökkentse a magyarok (és a németek) számát. Mi az elmúlt két évtizedben mindent megtettünk a másik kettős kötődésű népcsoport (nemzetrész?) megtartásáért?

Mit kell tenni?

Stratégia után kiáltanak sokan. Helyes. A stratégiai tervnél is fontosabb viszont a szemléletváltás. A kopott pesszimista egyenruha leadása, az „asszimilációt úgysem lehet megállítani, mérséklésére kell törekednünk” című kvázirealista hozzáállással ugyanis semmire sem megyünk.

Sőt, lehet, hogy a „program” nevével kellene nyomban kezdeni. A fogyás lassítása megfogalmazásban kódolva van a bukás, a vég. Ki akar úgy küzdeni, hogy közben tudja, úgyis elbukik? A megmaradás szó lényegesen jobb, itt már érezni az igyekezetet az alagút végén pislákoló fény meglelésére, ám ez is alapvetően defenzív meghatározás. Írásomban nem véletlenül használtam több helyen az optimista kicsengésű növekedés kifejezést.

A stratégiában pedig kiemelt helyet kell találni a gazdasági és szociális kérdéskörnek, mert 30 százalékos munkanélküliséggel sújtott, ergo perspektíva nélküli régióban lakó magyaroktól nehezen várható, hogy sokgyermekes családokban éljenek és szabad idejükben a kétnyelvűségért lobbizzanak. Nem is lesz, aki „szüljön” és nemzetiségi jogokért küzdjön, az ilyen régiókból ugyanis a (nem csak a rátermettebb) magyar fiatal egyszerűen elvándorol...

Választ kell adnunk a korkérdésekre. Egy példa: tudjuk, hogy a vegyes házasságok nagyban hozzájárulnak az asszimilációhoz – ezért nem is szeretjük őket. Ám ettől még tisztában kell lennünk azzal, hogy nem szüntethetők meg, sőt, arányuk valószínűleg nőni fog. A helyes stratégia nem szélmalomharcra ösztönöz és teljesíthetetlen célokat tűz ki, hanem azt vizsgálja, hogyan érhető el, hogy a vegyes családokban minél nagyobb arányban legyenek a gyerekek magyar nemzetiségűek. Most is van ilyen, a cél pedig, hogy minél több legyen.

S még valami: meg kell tanulni nem kétségbeesni a számadatok láttán. Az 500 ezres „lélektani határ” alá történő zuhanáson csak az lepődött meg, aki nem volt tisztában a trendekkel. Melyek miatt még tíz (sőt húsz) év múlva is biztosan csökkenni fog a magyarság száma (a demográfiai tendenciákat nem lehet pár év alatt megfordítani, akármilyen jó ötletekkel dolgozzon is egy társadalom).

Tehát még nem vagyunk a gödör alján. Másfajta értelemben viszont igen, mert több mint húsz évvel a rendszerváltás után még mindig a hathatós megmaradási stratégián kell gondolkodnunk, ahelyett hogy annak végrehajtása volna folyamatban.