Kétséges többsebesség

Emmanuel Macron, a Napóleon óta legfiatalabb francia államfő gyakorlatilag a tavaszi megválasztása óta bombázza az uniós tagokat a szorosabb együttműködés, a gazdasági és pénzügyi harmonizáció, az adóügyi és szociális politikák konvergenciájának koncepciójával, az eurózóna közös költségvetésével, az európai védelmi politika elmélyítésével. Az elődje, Francois Hollande idején lomhává vált Franciaországot az ifjú Macron dinamizálni szeretné, s ahogy az már lenni szokott, Párizs az Európai Unió által, az unióban elfoglalt kiemelt helyével akar ismét meghatározó szereplővé válni.

Mondhatnánk, nincs új a nap alatt, hiszen Joschka Fischer német külügyminiszter már 2000-ben mag-Európáról beszélt, vagyis arról, hogy jöjjön létre egy élcsapat az unión belül, amely gyorsabban halad előre az integrációban. Voltaképpen ez már most létezik, hiszen azok az országok, ahol euróval fizetnek, napjainkban is több területen harmonizálják lépéseiket. A schengeni övezetnek sem tagja valamennyi uniós ország. Ami mégis újdonság, hogy mintha valóban lenne akarat és elszántság a kétsebességes Európa megvalósítására, ami egyben azt is jelentené, hogy elválna a tüdő a májtól, azaz kiderülhet, melyik tagállam akar és tud az eddiginél szorosabb együttműködésre, és melyik nem.

Ez látszólag pompás, az unió porba hullott, a brit brexit által megtépázott, csillagokkal tarkított kék zászlaját újra Párizs emelheti a magasba. Ezzel csak az a bökkenő, hogy Franciaország gazdasági és költségvetési szempontból végképp nem felel meg az általa másoktól elvárt szempontoknak. A gall kakas úgymond röpképtelen lett, az elmúlt bő 10 évben az ország gazdasága legfeljebb évi 1 százalékos ütemben bővült, a munkanélküliek aránya beragadt 10% feletti szinten, az adóterhek agyonnyomják a vállalkozói szférát, az államadósság nőttön nő, a költségvetési hiányt képtelen visszafaragni, az ottani munka törvénykönyve pedig a bürokrácia igazi torzszülöttje – rém bonyolult, 3500 oldalas iromány, amely nagyon erős védelmet nyújt a munkavállalóknak. Macron becsületére legyen mondva, hogy az elsők között ugrott neki a munkajogi reformnak, ami csütörtökön máris heves tiltakozásokat, demonstrációkat váltott ki a fővárosban. A legradikálisabb szakszervezet, a CGT nem is várta meg a gazdaságot remélhetőleg lendületbe hozó koncepció ismertetését, máris tüntetést hirdetett szeptember 12-re, a radikális baloldali Lázadó Franciaország és a Francia Kommunista Párt pedig szeptember 23-án akar tiltakozó nagygyűlést tartani. És akkor még meg sem említettük a köztisztviselők bérének befagyasztását, a hadseregen belül komoly feszültséget kiváltó kiadáslefaragást, a jövőre tervezett erőteljes megtakarításokat.

Forró ősz várhat tehát az utóbbi hetekben komoly népszerűségvesztést elszenvedő Macronra és kormányára. Most fog kiderülni, hogy kibírja-e az esetenként félelmetes erejű francia tüntetések nyomását. Ha igen, akkor a szeptember végi német parlamenti választások után, minden jel szerint Angela Merkel kancellárral karöltve, fokozatosan nekiláthatnak az unió magasabb sebességi fokozatba kapcsolásának. Az előjelek szerint Madrid és Róma is az EU „magjában” szeretne lenni, csakúgy mint Robert Fico, aki mostanában a többsebességes unió egyik legnagyobb hívének szerepében tetszeleg. Azt még nem sejthetjük, hogy mi valósul meg a szorosabb együttműködésből, ami remélhetőleg nem kizárólag a dolgokat rendre túlbonyolító franciák karmesteri irányításával valósul meg. Viszont az már most világos, hogy a kevésbé fejlett tagok számára a közös adórendszer és az egységesülő szociális juttatások rendszere túl nagy tehertétel lehet. Persze, ez még odább van, lehet, hogy mire a franciák végeznek házi feladataikkal, vagyis gatyába rázzák a némettől leszakadó gazdaságukat, a mi minimálbérünk és szociális juttatásaink is beérik a fejlett országokét.