Kampánystart

És mert a politika egyszeregye szerint minden pluszban (szabad választások) dupla annyi a mínusz (kampányhangnem), értelemszerűen áll fenn a veszélye annak, hogy júniusig fülig süllyedünk a nagy szlovák–szlovák, a heves szlovák–magyar, illetve az idén immár szlovákiai magyar–magyar sárdobálásba. Köztudott, hogy egy, az önző érdekeit szeme előtt tartó politikusnak – akárcsak a kibicnek – semmi sem drága, így majd durvul a hangnem hétről hétre, mígnem csak üszkös romok maradnak köröttünk. Ennek volna jó elejét venni! Kiegyensúlyozott tárgyilagossággal, nőies finomsággal, férfias komolysággal, emelkedettséggel, miegymással. A tinglitanglik, a léha utálkozás, a vehemens gyűlölködés szüneteltetésével. Visszafogottsággal, méltósággal. Azt persze mindenki tudja, hogy egy dolog a (mondjuk, újságírói) szándék, más dolog a hétköznapi megvalósulás. Hiába igyekszik az ember, hogy még a tüdeje is beleszakad, annyi itt a makacs ellenszél meg a csapda, hogy szinte lehetetlen kikerülni. Ugyanis egy oly országban, ahol parttalannak parttalan a demokrácia, de csak annyiban, hogy szabad szabadon szidni bármely párt elnökét – ám csakis a másik pártét; ahol négy évvel a legutóbbi választások után mind a mai napig még az is vita tárgyát képezi, hogy mely pártok tartoznak az ellenzék körébe s melyek nem (ki az önjelölt csendestárs és ki a trójai faló, illetve ki az együttkormányzásra félszegen odakacsintó és ki az alfelét nyíltan riszáló ribizli); nos, ott meglehetősen nehéz halvérű szemlélőnek, higgadt választópolgárnak maradni, bár objektíven tájékoztató zsurnalisztának lenni sem könnyű. Úgyhogy szerintem az volna a legjobb, ha fütyül(het)nénk az egészre, ha a média kivonul(hat)na az egész választási kampányból, hagyná a derék választópolgárokat gondolkodni. Mi pedig írnánk a fenyőrigók Bálint-nap táján kezdődő párkereséséről, a primőr zöldségek sarjadásáról, meg arról, hogy az útkezelőket mindig télen lepi meg a hó. És elvolnánk mi is, meg a közvélemény zöme is, mint a befőtt; nem kellene négyévente halálra idegesíteni magunkat.

Na, ezzel ünnepélyesen ki is vonultam a nagypolitikából, handipuszi az összes párt jobb és bal kezére, rám júniusig kéretik nem számítani. Akad dolog anélkül is bőven. Itt van rögvest egy közéleti téma: a pártkasszákban pénzmosással landoló lóvé elleni harc, példának okáért. Úgy látszik, kormányunk végleg eltökélte magát, hogy leszámol más pártok feketepénze kifehérítésének gonosz szokásaival. S minthogy ők igazán tudják, mily nehéz dolog ez, hát a frontális támadás rangjára emelték a nemes ügyet. Mások gyanús és adómentes számláit keresendő, a miniszterelnök úr még Svájcba is elugrik; noha igazán nem az akadékoskodás mondatja velem, de attól tartok (sokat hallván kormánypárti gubák ciprusi kiajánlásairól s tengerentúli garázscégekről), hogy a kormányfői leleplezés kivitelezése azért némi nehézségekbe ütközhet. Ezért azt tartom valószínűbbnek, hogy egy kegyelmi pillanatban koalíció és ellenzéke majd egymás vállán zokog kicsit, engesztelően és hangtalanul. Abban reménykedve, hogy sohasem derül ki, ami kiderült. Hacsak... titkosszolgálati eszközökkel ki nem tudódik, hogy a kormánypárti támogatók pénze bizony könnyáztatta pénzecske, hiszen kinek-kinek öreg édesanyja harisnyastoppolással gyűjtötte össze évtizedeken át. E perctől viszont Szlovákia olyan jogállam lesz, ahol az ártatlanság vélelme helyett az ártatlanság félelme fog érvényesülni. Az egyszerű honpolgár pedig jobb, ha ahhoz tartja magát, hogy vak tyúk is lehet süket.