Jogász a porondon

Nekem ma „A női jogok emberi jogok” szlogent hirdető plakát jutott eszembe, amelyhez egy olyan politikus adta az arcát, akitől ez kissé meglepő, bár az elmúlt időszakban az ő pártjának (főként női) képviselői elég sokat tettek azért, hogy a női jogok megnyirbálására tett kísérletek ne váljanak valósággá (bár az érveket nagyrészt egy másik, parlamenten kívüli párttól merítették, de legalább jó ügy érdekében tették). Az, hogy miért a női képviselők, szintén érdekes kérdés, mert hisz ha egy női jogokat érintő téma felmerül a parlamentben, a pártok női képviselői szólalnak fel, mintha az ő dolguk lenne megvédeni a nőket, mintha a férfiak számára ez nem lenne téma. Pedig nagyon is fontos lenne felismerniük, hogy az ő életüket ugyanúgy befolyásolja az, hogy a nők milyen jogokkal rendelkeznek.

Önmagában ez a plakát viszont kellemesen meglepett, hiszen néhány éve elképzelhetetlen volt, hogy valaki a feminizmus egyik alapvető mondatával kampányoljon. Az, hogy a valóságban ez mit jelent, ha bent lesznek a parlamentben, majd csak akkor derül ki.

De mi is volt az a felháborító eset, aminek ellenében ez a plakát eszembe jutott? Egy professzori kinevezésére váró, kiemelkedő tudományos kutató, Libor Klimek jogász esetéről van szó, aki a besztercebányai egyetemen tanít. Egy diáklány feljelentette őt, mert véleménye szerint megalázó módon bánt vele a vizsgán. A diáklány utána már nem tudta folytatni a vizsgát, emiatt elégtelent adott neki a tanár, és évet kell ismételnie. A diáklány a dékánhelyettesnél tett bejelentést. A tanár egy 80 oldalas dokumentumot küldött a dékánnak és a dékánhelyetteseknek, amelyben a dékánhelyettest, aki az ügyet intézte (mivel az ő feladata), és aki nő, azzal vádolta meg, hogy militáns leszbikus, aki gyűlöli a férfiakat, a dékánt pedig helyettese kirúgására szólította fel.

Az ügy részletei megtalálhatók a neten, és valószínűleg még írni fognak róla többen, én itt csak néhány szempontot szeretnék említeni, amely a hasonló ügyek kapcsán felmerül.

A pozitívum az, hogy az ügy ügy lett, hiszen a diáklánynak volt bátorsága bejelenteni a történteket. Egy-két évtizede ez még elképzelhetetlen volt, hiszen a tanár hatalmi pozíciója és az egyetem vagy más szervek hozzáállása leginkább és kizárólag az eltussolás és az áldozathibáztatás volt. Ha egyáltalán a diáklánynak eszébe jutott volna jelenteni az ügyet. Nem tette volna meg, mert az áldozat érzi magát megalázva, sőt bűnösnek, hiszen ő volt „nem megfelelően felöltözve”, ő „provokálta ki” az agresszort, kapta volna meg a választ. Vagy az áldozat nem ismeri fel a szexuális zaklatást, hiszen például otthon vagy az iskolában azt hallja, hogy ez nem az, és csak az ő érdekében történt, vagy hogy az agresszor ezt nem is úgy gondolta.

Vagyis örülhetünk annak, hogy ezek az esetek napfényre kerülnek, bár ez valószínűleg csak a jéghegy csúcsa. A tanárt ugyan eltiltották a tanítástól, de továbbra is az egyetemen marad, mert az egyik legjobb tudományos kutató, aki hamarosan professzor lesz. A diáklánynak valószínűleg nem lesz egyszerű befejezni az egyetemet, utána pedig a jogi pályán megmaradni, ha ilyen nagyhatalmú ember lesz az ellensége. Ez pedig már a téma negatív része. A hatalommal való visszaélés.

A bántalmazónak ugyanis általában sokkal nagyobb tere, anyagi és kapcsolati tőkéje van ahhoz, hogy azonnal visszaüssön, bármilyen bejelentés vagy feljelentés kapcsán, amihez a bántalmazott nő esetenként hónapokig, évekig gyűjtötte az erőt. A bántalmazó rágalmazás címén visszatámad, és a bíróság – mivel ő a sikeres férfi , aki ismeri a jogászt és a bírót, netán ő is jogász, mint ebben az esetben – sokkal korábban tárgyalja az ő rágalmazási perét, amit rendszerint meg is nyer, mint a bántalmazást.

Az idő azonban nem visszafelé halad, ezért ha a fenti esetekből egyre több kerül a nyilvánosság elé, az azt jelenti, hogy a bántalmazottak hangja hallható lesz, és ez mind egy-egy lépést jelent afelé, hogy valóban mindenki megértse és elfogadja, hogy a női jogok emberi jogok. És nem kell majd erre külön felhívni a figyelmet.