Jódolgunkban

A biztosok szitkozódtak, a médiák ijesztgettek, a hivatalok egymásra mutogattak, az emberek pedig a vállukat vonogatták, erről szólt az egész. Féligazságokról, tévinformációkról. Hogy a népszámlálás mégsem anonim, és ne ragasszuk fel az azonosító kódokat. Hogy mégis anonim, de jogunk van nem felragasztani a kódot. Hogy nem is baj, ha anonim vagy sem, lényeg, hogy jogunk van azt csinálni a kérdőívvel, amit akarunk. Persze valahol hátul az agytekervényei mélyén mindenki tudta, hogy a népszámlálás akkor lesz sikeres, ha azt tesszük, amit kell. Az eredményre pedig mindenki kíváncsi lesz, attól függetlenül, felragasztotta-e a kódot, vagy sem. Megijedtünk, hogy valaki megtudhatja, milyen neműek vagyunk, mikor születtünk, milyen nyelvet beszélünk. Ezek a dolgok viszont akkor is kiderülnek, ha az utcán valaki megszólít minket. Akkor miért ijedtünk meg? Talán jódolgunkban nincs mitől megijednünk, és most itt volt az alkalom? Angliában vagy Franciaországban egyébként névre kapja mindenki a számlásási ívet, és aláírva kell leadnia. Ha nem teszi meg, megbírságolják. Ezt a rendszert kellene bevezetni a tíz év múlva esedékes népszámláláson Szlovákiában is. Hogy miért? Azért, mert másképp nálunk nem működik semmi. Ha valamire nem vagyunk rákényszerítve, azt nem tesszük meg. Talán lustaságból, talán a velünk született hülyeségből.

Azért nem fogható minden a polgárokra, legyenek bármennyire ostobák. Az államnak mindig egy lépéssel az ő gondolataik előtt kell járnia, hogy az efféle rizikókat kiszűrje. Vagyis, ha a statisztikai hivatalban vagy esetleg a belügyminisztériumban fejek fognak hullani a népszámlálás kudarca miatt, az teljesen megérdemelt lesz. Csak hát az eredmény. Ki fogja elhinni?