Illiberális elit?

Orbán politikai hatalmát a demokrácia intézményeinek ellehetetlenítésére, a törvények pillanatnyi érdek szerinti átírására, árnyékhaderő megalapítására, az ellenvélemény, a tudás és a civil ellenőrzés rombolására, valamint egy új gazdasági és kulturális elit kiépítésére használta. Fico egyelőre csak kóstolgatja a pudingot, bár a korrupció és bűnözés területén azért már sikerült nagyobb falatokat is magába tömnie – igaz, nincs kétharmada, hogy nagyobb lépésekben gondolkodhasson.

Egyik legfőbb ütőkártyaként a gazdasági fejlődést szokták kiemelni az illiberális politikai rendszerek apologétái. Azt mondják, hogy az illiberális demokrácia lehetővé teszi, hogy gyorsabb és hatékonyabb intézkedéseket hozhassanak, s így a gazdaság mutatóit magas szinten tarthassák. A kulturális elit cseréje pedig ezt a logikát követve feltehetően a másként gondolkodás száműzésére, a kritika megszüntetésére irányul – ezzel növelve a rendszer hatékonyságát.

De valóban ilyen sikertörténet az, ha az illiberális demokrácia vadonatúj gazdasági és kulturális elitet ültet asztalhoz nem egészen tiszta eszközökkel? A korrupcióval és más kétes módon hatalmas vagyonhoz jutott oligarchák és politikusok egyezségei tényleg az új gazdasági csodát alapozzák meg? A másod- és harmadvonalból a magasba emelt, fél élet sértettségét hordozó értelmiség valóban a kulturális megújulás záloga?

Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász nemrég egy cikket közölt a londoni székhelyű Social Europe online médiumban Illiberális stagnálás címmel. Azt vizsgálta, hogy több mint negyed századdal a vasfüggöny leomlása után miként írható le Oroszország és a Nyugat helyzete. Szerinte Putyin és elődei lényegében sok mindent átmentettek a diktatúrából, bár valódi szándékaik most már rejtve, félig-meddig demokratikus álca mögött jelennek meg.

De ami ennél fontosabb, a kialakult rendszerrel kapcsolatban felveti a Nyugat felelősségét is, hiszen például a felelőtlen és előkészítetlen privatizáció elősegítésével nem kis mértékben járult hozzá a mai helyzet kialakulásához. Miközben az oroszországi demokratizálódás „olyan erőfeszítéseket kíván meg, amelyek az osztott prosperitást biztosítják, nem pedig olyanokat, amelyek oligarchák kitermeléséhez vezetnek”. (Az osztott prosperitás, shared prosperity elve – röviden – a háztartások alsó negyven százalékának bevételeit növelné.) Az elhibázott stratégia miatt a kilencvenes évek óta kialakult illiberális demokrácia gazdasága nem igazolja védelmezőinek állításait, ugyanis ahogy Stiglitz megállapítja, a szuperhatalom Oroszország GDP-je körülbelül a német negyven százalékát teszi ki, az egy főre jutó GDP tekintetében a 73., a várható élettartam tekintetében pedig a 153. helyen áll a világrangsorban. Az illiberális eszközökkel működtetett gazdaságnak köszönhetően Oroszország és több posztszovjet ország is „még nagyobb mértékben lemaradt a fejlett gazdaságokhoz viszonyítva, mint valaha”.

Ami pedig a kulturális elitcserét illeti, itt sem meggyőző a kép. Ha Magyarországot vesszük alapul, nem mondható sikeresnek például a Dörner György-féle Új Színház, ahová már a gój motorosok sem járnak el, a Vidnyánszky-féle Nemzeti sem olyan kedvelt és jó, mint az Alföldi-féle, a Magyar Művészeti Akadémia nagy pénzzel kitömött kutatásait egy tehetségesebb mesterszakos diák ízekre szedné, a Független Mentorhálózat szélesebb körben működik, mint a százmilliókkal támogatott Tehetségkutató Zrt., a milánói világkiállításra készült sámándob-pavilon, a vállalhatatlan köztéri szobrok is önmagukért beszélnek.