Így neveld a műanyagod!

Különösen nagy népszerűségnek örvend mostanában mifelénk is az Így neveld a sárkányodat! címen futó, egész estés rajzfilmek sorozattya, különös tekintettel arra, hogy a gyerekek szeretik, ha érdekes izékről, akarom mondani állatokról, vagy nekik látszó képződményekről szóló történetekkel telített képernyők előtt révedhetnek a nap folyamán. Nevezett történetek alap-cselekményei általában oda lyukadnak ki, hogy az emberi populáció egy része fejébe veszi, hogy a sárkányokat – mint olyanokat – el kell pusztítani, mivel veszélyesek, azonban az emberek populációjának apraja, vagyis a gyerekek egy része sikerrel döbbenti rá a felnőtt lakosságot ennek ellenkezőjére. Közben sok az izgalom, a látványkép, meg a különféle dialektusoktól sem mentes dialógus, majdnem mindenki odaveszik, mint szőke szamár a ködben, azonban az érzelemdús végkifejlet eljövetele is megbízhatóan bekövetkezik. A tanulság legtöbbször: érdemes a napi gondoktól terhes világképű felnőtteknek a gyerekek szavára hallgatni, mert az ő szívük még tiszta. Ide pedig úgy jutnak el a kiskorú szereplők, hogy közel engedik magukhoz a sárkányokat, így engedve kiderülni, hogy szívük és lelkük bizony nekik is van (nagy és jó). 

Eközben bizonyos körökben már világszerte aposztrofálják a koncepciót, hogy a bolygó jövőjét és energiaforrásait, unokáink életminőségi mutatóit nagyban befolyásoló probléma (nevezetesen a szemét) háza táján is valami hasonlóban keresendő a megoldás. Mármint hogy a probléma közel engedésben, és közel tartásban. Merthogy a mai világ poszt-poszt-posztmodern problémalabirintusaiban nem hogy eltévedő, de oda be sem merészkedő józan paraszteszű ember (olyan, mint bármelyikünk) akkor érzékeli problémaként a problémát, ha magához közel engedi (illetve a körülmények engedik hozzá közel).

Lefordítva mindezt műanyaghulladékra és szeméttermelésre kijelenthetjük, hogy addig fog valaki szemetet termelni, amíg azt a szemetet időről időre elszállítják tőle (a kukások).

Amint azzal szembesül, hogy a szemete az övé marad, onnantól kezdve fog elgondolkodni azon, kell-e neki a műanyag flakon, meg a joghurtosdoboz, meg a le nem bomló plazmatévé. Ott marad neki, rakhatja, ahová akarja, vagy fizethet, hogy elszállítsák tőle (annál sokkal többet, mint most). Attól kezdve, hogy a vásárló nem veszi meg a műanyagba csomagolt mindent, akkor fognak a gyártók is más csomagolásokat használni (kicsit már el is kezdték, de csak kicsit), hogy a vásárlóit megtartsa, vagy az ilyesmire érzékenyeket megszerezze.

Addig is, amíg ez bekövetkezik, érdemes otthonunkban minél több műanyaghulladékot felhalmozni.

Telerakni flakonokkal a megüresedett sertésólakat, a padlást, a pincét, a kevésbé használt szobákat, meg az udvart is. Legyenek hozzánk minél közelebb. A régi mondás szerint az embernek a szívéhez nő a saját szemete. Közben érdemes reménykedni abban, hogy nem mi fogjuk a szemetet nevelni, hanem a szemét minket.
A szerző a Vasárnap munkatársa