Holdórák

Korosztályom női zsargonjában azokat a bizonyos indiszponált napokat hívják nehéznek. Ami, ugyebár, nem beszédtéma. A női populáció ivarszerveinek rendeltetésszerű működése egyes esetekben titkolandó tény, máskor pedig közszemlére bocsátott statisztikai adat. Ellentmondás, de meg lehet szokni. Pedig most – a ciklus közepi válság idején – milyen jól jönnének politológusainknak a megfelelő szavak. Még nekem is puskáznom kell, úriasszonyok diskurzusaiban lapozgatok: „baj látszik lenni fenyegetőleg, holdórám késik” – írja Esterházy alakmása Hrabal alakmásának. Oké, akkor legyen holdóra. Az egyik koalíciós partnernek életében először ütött a holdórája. De ő nem akar felnőni – és most a teljes népesség az ő havibaját szívja. A tapasztaltabb partner anyáskodóan fújogatja a bibijét: csak a rendszeres holdórád jött el, gyermekem, ezentúl így lesz, nemzeted javát szolgálod vele. Az euroszkeptikus Madame pedig egyszeriben a mag-Európához akar tartozni. Szentséges szegfűszeg! A Női Szeszély receptje nem kéne?   Uraim – sértődés ne essék! –, vezetik önök rendszeresen a cik­lusnaptárukat? Hőmérőznek reggelente, hogy döntéseik termékenységét kontroll alatt tartsák? Kortyolgatnak esténként herbateát az állami hormonháztartás felborulását megelőzendő? Mozognak eleget a friss levegőn, hogy a klimaxos hőhullámaik ne bukószélként söpörjenek végig a Tátrától a Dunáig?  Csak segíteni próbálok. Kigugliz­tam egy új fejlesztésű hibrid karórát, aminek hagyományos analóg számlapja a holdfázisoknak megfelelően elsötétedik. Hát nem egy Rolex! De állítólag segít megismerni váltakozó érzelmi állapotaink okát. Arra mindenesetre biztos jó, hogy viselőjét a nap minden órájában figyelmeztesse: van felettünk egy nagyobb erő – akármi is legyen a neve. Például egy olyan mágikus jelenség, mint a közjó. Amit szolgálni kéne. Anélkül, hogy az EU-s pályázatok milliócskái a kezünkhöz tapadnának. A millióban van egy zavaró tényező: a hat nulla. Egyszer készpénzben is láttam, hát nem semmi. Az ablaktalan kis ügyvédi irodában vágni lehetett a feszültséget, miközben a gyanakvó ügyfél kezében hosszan, ritmikusan sustorogtak a bankjegyek. A felénél tarthatott a számlálásban, amikor megfordult velem a világ: elfehéredtem, hányinger kerülgetett. Ki kellett kísérniük a friss levegőre. Ha nem éreztem volna, magam se hinném: a pénznek igenis van szaga! Nekik persze csak annyit mondtam, hogy a holdórám rendetlenkedik. Azt különösebb magyarázat nélkül is elhitték.