Hol itt a hagyomány?

Rómában, Konstantinápolyban nagy becsben álltak. Megérkezésük nagy esemény volt. Tudjuk. Jó lenne, ha ezt tudná a politikai osztály is. A politikai osztály viszont sok mindent nem tud. Például azt, hogy választásokat lehet ugyan nyerni, gazdaságot lehet irányítani, törvényeket lehet alkotni, de a történelmi tudatot, egy nép identitását vagy kultúráját nem a parlamentekben, kormányokban alakítják. Ahhoz, hogy valamely dátum valódi nemzeti ünnep legyen, a lakosság nagy részének magáévá kell tennie az eseményt, léteznie kell egy minimális társadalmi konszenzusnak az esemény kapcsán, s akkor az ünneppé, nem pedig szabadnappá válik. Bármely szláv nép méltán érezheti jelentős eseménynek a testvérpár térítő útját. Sőt, a nem szláv ajkú keresztények is jelentősnek fogadhatják el, hiszen a csak jóval később szétszakadó keresztény egyház követei voltak, ugyanúgy hagyományai hát a nyugati keresztény vallásoknak, mint a bizánci kultúrának. De valahogy úgy látni, az ünnep csak szabadnap, a pápai követ által celebrált ünnepi misén messze nem voltak annyian, hogy a szlovák nemzet legnagyobb keresztényi tradícióját érezzük az eseményen. Egy-egy lőcsei nagybúcsú lényegesen több katolikus embert mozgat meg, s mindez nyugodtan leírható a cirill-metódi tradíciót sokkal inkább magáénak valló csehek velehradi ünnepi rendezvényéről is.  Egyszerűen a két hittérítő úgymond történelmi üzenete nem lett a szétválás után Csehország és Szlovákia identitásának alapja. Nem tudom, alkalmas volt-e a hagyomány az identitásépítésre, ha az volt, ha nem, nem lett belőle fundámentom. Ma egy átlagos szlovák polgár sokkal inkább érzi magáénak a hokiválogatottat, a jasnái sípályát, a Lomnici-csúcsot vagy Štefánik generálist, mint Bizánc két keresztény követét. S ha már a politikai elit mégis úgy igazán hagyományt és identitást akart építeni rájuk, akkor rosszul kezdte. A tűzugrások, majd a nemzeti gyűjtés ezt követő sima lenyúlása, a közvagyon államalapítók általi szétrablása, ennek álcázásaképpen a nemzeti húrok pengetése, a túlfűtött hazafiság mind kontraproduktív lett. A magyarok kollektív utálatában kimerülő államiságot megfogalmazó honfiúi buzgalom pedig hírbe keverte Konstantint és Metódot is, emlékezzünk csak a komáromi szobor „juszt és csakazértis” felállítására a körforgalom közepén. Nos, ez az, amiből a jóérzésű és hazájára büszkének lenni kívánó szlovák ember nem kér, és amíg a pápai követ mellett a Bezákot kiutáló szemforgatók sorakoznak fel, alattuk az első sorban szlovák ragozási problémákkal küszködő, leginkább gazdasági érdekeiket szem előtt tartó politikai elit vár az oltáriszentségre, addig itt Konstantin (Cirill) és Metód nem lesz sem identitás forrása, sem büszkeségé. Félő, hogy az iskolás gyerekek még azt sem nagyon tudják megmondani, mi a fenének érkeztek ide, honnan, mit csináltak, s mi lett a tanaikkal. Pedig jó lenne, ha tudnák. Akkor nem idegenkednének a szentistváni hagyománytól sem, amelyet sikerült a kontinuitás bemutatása helyett ellenponttá avanzsálni, amire persze leginkább maguk a szlovák polgártársak fizetnek rá.  Egy ország identitása máshogy épül. Nem, nem az idő a legfontosabb, a fiatal nemzeteket sem mentheti fel semmi az alól, ha hazájukat nem valós, igazi, időtálló értékek mentén fogalmazzák meg, mint ahogyan itt az egy rabló garnitúra esetében két évtizede elmaradt. Azt hiszem, nyugodt szívvel leírhatom, boldogabb lennék, ha egy olyan Szlovákia lenne itt, amelynek valóban identitás- és értékalapja Cirill és Metód. Jobb hely lenne Európa térképén, az már biztos.