Három felkiáltójel

Az elsőt, a Bobit, csak képről ismerem. Durvára vakolt fal előtt áll rég elmúlt apukám mellett, s nézi őt a hűséges kutyaszemével. A másik eb gyermekkorom kedvenc szereplője. Több neve van, mert tulajdonképpen nem is egy kutya, hanem a nagymamámék udvarán az évek folyamán váltakozó összes kutya kvintesszenciája. Igazi házőrző, megugatja az idegeneket. Lehet, hogy meg is harapná őket, ezért nappal meg van kötve, mert előfordul, hogy a „kertek alatt” lakók bejönnek a mi kertünk végén lévő kiskapun – ami direkt azért van nyitva, hogy bejöhessenek –, és a mi kertünkön és udvarunkon keresztül rövidítik le az utat. Ilyet ma nehezen tudok elképzelni, de az más világ volt (őszintén szólva én sem örülnék, ha bárki bármikor csak úgy átvágna az udvaromon).

A házőrzőt este elengedik, és akkor a szabadságtól megmámorosodva nagy sebességgel fel-le rohangál a hosszú udvaron. Jól kimozogja magát, aztán odaül a gazdája lábához, látszólag lazán, de közben figyel, hegyezi a fülét, néha szaglászik, és ha megszólal valamelyik kutyaszomszéd, rögtön válaszol neki. S közben ránk borul a csillagos ég, ülök a padon, és akkor sem érezném magam nagyobb biztonságban, ha kommandósok hada őrizne (a „kommandós” szót persze akkor még nem ismerem).

Ezek mind szívemnek kedves, szeretett kutyák voltak. Ők alapozták meg a fajtájukhoz való viszonyomat. Most is ismerek két ilyet. Az egyik Bora, a lelenc, aki nem szereti az idegeneket. Fél tőlük, pedig elég nagy kutya, ha akarna, ledönthetne a lábamról. De ilyet nem tenne, mert valószínűleg eszébe sem jut, hogy megtehetné. Állítólag kínozták, mielőtt a menhelyre, majd a mostani gazdájához került. Nagyon jó élete van, de úgy látszik, a kutyalelken ejtett sebeket a mostani szeretet sem képes teljesen begyógyítani.

A másik kutya Tomi, a szomszédasszony csivavája. Nagyon vicces kutyus, mindig odakészíti az ajtó elé a gazdasszonya papucsát. 

Ha pedig idegen lép be az ajtón, azonnal rohan a granulátumos tálkájához és eszeveszett zabálásba kezd. 

Mintha attól tartana, hogy a jövevény ráveti magát az ő ételére, és akkor ő éhen hal (valójában bennünk, emberekben él ez az ősi félelem).

Szeretem a kutyákat. Arra a kérdésre, hogy nyíljon-e a házunkban kutyaszalon, mégis azt válaszoltam, hogy nem. Három felkiáltójellel. És hozzátettem, hogy kérem szépen, ne nyíljon ilyesmi. 

Mert elég volt a sok ugatásból és nyüszítésből, amiket a gazda – miután elmegy hazulról és egész napra bezárja a kutyát – nem hall. De az otthon levő szomszédok igen.

A kutyák olyanok, mint az emberek. Vannak jólnevelt kutyák és vannak bunkó kutyák. Egy bunkó kutya képes megkeseríteni az egész lakóház életét. Ha jobban belegondolok, a kutyák olyanok, mint a gazdáik.