Harc a kultúra ellen

Ezért általában odabiggyesztek egy kacsintós szmájlit, vagy idézőjelbe teszem a megjegyzést. Sőt, egy ideje észrevettem magamon, hogy beszéd közben is használom az idézőjelet: mutatom a kezemmel, ha nem vagyok biztos benne, hogy beszélgetőpartnerem veszi a lapot.

A Facebookon szépen követhető az irónia lejtmenete. Míg öt-tíz évvel ezelőtt simán reagálhattam úgy egy rossz hírre, hogy „Hát, ez csodálatos!”, mert mindenki értette, hogy az ellenkezőjét gondolom, ma már lehurrognának, mondván, mit örülgetek én ennek a rossz hírnek. Szóval akkora mértékben tompult a humorérzékünk, hogy az itt következőket például eszembe sem jutna „előszó” nélkül közölni.

Szembe jött a neten ez a szöveg, amelynek címe Hogyan fosszuk meg a kultúrától a magyarságot? Huszonkét évvel ezelőtt jelent meg a Népszabadságban, egy bizonyos Knausz Imre tollából. Igazi „jóféle” „tudományos” „levezetése” annak, milyen közoktatásra lenne szükség az emberek engedelmes, ostoba nyájjá változtatásához. Íme néhány „építő jellegű” mondat.

„A legfontosabb az, hogy megtörjük a tanulók önbizalmát. Ha a fiatalok úgy érzik, képesek a nemzeti és egyetemes kulturális értékek elsajátítására, fennáll a veszély, hogy minden igyekezetünk ellenére megmarad bennük a tudásvágy, és nem fognak megelégedni a nemzetközi média által kínált zenés-táncos bódulattal. Először is állandóan hangsúlyozni kell az iskolában, hogy mindaz, amit ők tudnak és gondolnak, értéktelen és haszontalan ostobaság. Így elérjük, hogy a magas kultúra és a fiatalok világa közötti szakadék a valóságosnál is szélesebbnek – valójában áthidalhatatlannak – tűnjék, így a gyerekek érdeklődését még időben elfordíthatjuk a tudományoktól és művészetektől. Másodszor: teljesíthetetlen követelményeket kell a tanulók elé állítani. Ez tantervi eszközökkel központilag is előmozdítható. Ha mindig többet követelünk tőlük, mint amennyit teljesíteni tudnak, akár már tanulmányaik kezdetén egy életre elvehetjük a kedvüket a tanulástól. /.../ Olyan tantervi szabályozást kell bevezetni, amely megnehezíti, hogy a tanítás során a pedagógusok figyelembe vegyék a gyerekek tapasztalatait, képességeit, érdeklődését. Ennek érdekében központilag kell részletesen meghatározni a tananyagot, a felhasználható órák számát, a feldolgozás sorrendjét stb. Ezzel elkerülhetjük, hogy a tanulók megértsék a tananyag mélyebb összefüggéseit. El kell érnünk, hogy gyerekek és pedagógusok reménytelen küzdelmet folytassanak a megtanulandó adattömeggel, mert így nem marad idő a gondolkodásra. Meg kell értetni a hatalom közelében lévő barátainkkal, hogy a nép leigázásának leghatékonyabb eszköze a gondolkodásmentes iskola.”

Érdemes rákeresni a teljes szövegre, mert igazi kincs. Annak idején hangosan kacagtam volna rajta, ma viszont már inkább összeszorul tőle a gyomrom. De erről persze nem a szerző tehet, hanem a társadalmi helyzet alakulása. Ilyen az, amikor valósággá válik az utópia.