Halottak napja

Nagy dilemma ez az „otthon”-dolog. Elszomorít a gondolat, hogy évtizedek múlva már csak a temetőben találom meg azokat, akik miatt ma még otthonomnak tarthatom ezt a gömöri kisvárost. A temetőben viszont az ilyenkor kötelező csöndes melankólia helyett mindig valamiféle bús viszolygást érzek. Arra gondolok, hogy lám, az egész életüket végiggürcölő emberek szűk kis lakásokból végül még szűkebb sírba kerülnek. „Nézd, ez itt a mi sírunk. Közvetlenül a nagyszülőké mellett, nagy szerencse, hogy épp felszabadult a hely. Már ki is fizettem húsz évre” – közli édesanyám az elhanyagolt hantra bökve, és mosolyogva várja, hogy én is azt mondjam: igen, nagy mázli ez, hogy hetven évesen nem kell majd kilométereket totyognom a csokorral. A helyzet egyszerre abszurd és természetes, hiszen tudjuk, hogy a temetők zsúfoltak, nem egyszerű „jó helyet” találni, és le kell csapni a kínálkozó alkalomra.

A visszautat tervezve az is eszembe jutott, hogy ez a ködös-nyirkos november tökéletesen passzol a „síri” hangulathoz. Vége a langyos októbernek, a szikrázó tél messze még, a reggeli köd rátelepszik a városra és a lelkekre. Jobb helyre nem is kerülhetett a naptárban a halottak napja. Ez az az időszak, amikor az ember valahogy nem találja helyét a világban, és mindent olyan átmenetinek, bizonytalannak, múlandónak érez.

Egy ismerősöm szerint az élet nem más, mint egy rövidke séta a homokozótól a temetőig. Sajnos a homokozóban csak kevés ideig maradhatunk, előbb-utóbb kiűzetünk a gyermekkor földi paradicsomából. És bár azért nem rögtön a temetőbe vezet utunk, az idő előrehaladtával egyre többet gondolunk rá. Szép lassan gyűlnek halottaink, és egyre gyakoribb vendégek leszünk a temetőben...

Egyszer, régen láttam egy mesefilmet a halottak erdejéről, amely tele van kiszáradt fákkal, elhalt ágakkal, közöttük egy-egy zöld, viruló fa. Minden fa egy emberéletet jelképezett. Akiket nem felejtettek el, azok fája továbbra is zöld volt. Ez a szimbolika talán kifejezi azt is, miért járnak az emberek a temetőbe, miért gondozzák a sírokat. Talán ezért utaztam én is „haza”. Saját múltam darabkáit keresgélni, és zölden tartani néhány fát a halottak erdejében.