Hajógyársirató

Amikor jó Wellisch Hugó 1898-ben felhúzta  a mai gyár elődjének falait, 140 ember kezdte meg a munkát, 114 év elteltével bő kétszer annyi fejezheti be.
Amikor a rendszerváltás óta a komáromi iparfejlesztés gátjaként a magas telekárakat megjelölő, ebben a tudatban megnyugvó, ezért semmit sem csináló észak-komáromi városvezetés tétlensége miatt a dél-komáromiak által elhalászott Nokia 2300 dolgozó elbocsátását jelentette be – melynek egy része értelemszerűen felvidéki lesz, mivel a „fél” komáromi járás ott dolgozik –, az olvasó aránytalanságnak érezheti, hogy a szerző a 300 elbocsátása felett kesereg e hasábokon. (Persze, a banki hitel lehetősége e kézirat nyomdába küldésekor még nyitott kérdés.) Mégis, nekünk, komáromiaknak, illetve a régióbelieknek talán jobban fáj ez a háromszáz, ugyanis ha bezárna a hajógyár, akkor nemcsak azt kellene megoldani, hogy mi legyen 37 hektárnyi ipari területtel, hanem egy szimbólum omlana össze. Megkockáztatom, nincs olyan komáromi őslakos, akinek ne lenne legalább egy hajógyári rokona vagy ismerőse, és valószínűleg a betelepülők között is ritkaságszámba megy az ilyen, a legtöbbjük ugyanis éppen az iparosítással párhuzamosan költözött a városba, hagyva az ingázást másra.
A rendszerváltást megelőzően a gyár 4623 embernek adott munkát, ezzel regionális szinten is a legjelentősebb foglalkoztatók közé tartozott. S bár már rég nem az, az évszázados mítosz még tartja magát, így, ha lehúznák a rolót, a városon és a régión olyan világvége-hangulat söpörne végig, mint a gyár 2001-es, finoman szólva is elkerülhetőnek nevezhető csődje idején. Aztán az utolsó oltsa le a villanyt...

Rövid fejszámolás után feltehetjük a kérdést, hol van az a 4323 ember? Meghaltak, nyugdíjba mentek, máshol találtak munkát, vagy munkanélküliségi statisztikai mutató lett belőlük. Mert menni nagyon nem volt hova. Hogy egy látványos példával éljünk: ha a városba a főváros felől érkezünk, az ebek harmincadjára jutott Hydrostavnak már csak a hűlt helyét találjuk, ha Érsekújvár felé távozunk, az egykori vágóhídon – melynek termékeit a helyi húsüzem dolgozta fel – legfeljebb az autónkat mosathatjuk meg. S némi túlzással, talán a rendelkezésünkre álló terjedelmet is kitöltené, ha fel kívánnánk sorolni, a két városkapu között mennyi cég zárt be, ellenben aforizmányi terjedelem is elegendő lenne az új nagyfoglalkoztatók listázására.

A kampány hevében az MKP és a Most-Híd is az eresztékeiben recsegő iparvállalat megsegítésére sietett. Ők, akik húsz éve – korábban egy pártban – ott vannak a politikai életben, akik vezették a várost, akik – együtt vagy külön, de a komáromi kötődésű embereik mindenképp – háromszor voltak kormányon, így minden eszközük meglett volna ahhoz, hogy még a sírásó brigád érkezése előtt segítsenek a cégen, most hirtelen észrevették, hogy baj van. Ehhez a teljesítményhez csak gratulálni tudunk...

Ha a Nokiában és a hajógyárban is megvalósulnak a tervezett leépítések, az jócskán meg fogja dobni a januárban 18,64 százalékos munkanélküliséget – ami még mindig „csak” a fele az elképzelhetetlenül és élhetetlenül magas, 36 százalékos rimaszombati járásbelinek –, és alaposan feladja a leckét az önnön sorsáért aggódó választónak. Ha ugyanis arra akar szavazni, aki munkát ígér, legalább 26 választása van. Ha viszont arra, aki reálisan munkahelyeket teremtett Dél-Szlovákiában, akkor nehéz helyzetbe kerül.