Globális szuezi válság

A koronavírus egy éve folyamatosan bizonyítja, hogy a távoli ázsiai országokba kiszervezett összes munkaművelet merő kockázat. Lehet, hogy olcsóbb, de nem biztos, hogy ideér.

Mert ha járvány van Kínában (vagy Vietnámban, Indiában, teljesen mindegy), akkor ott szó nélkül lezárnak mindent. Nem lesz gyártás, bár nyilván nekik is érdekük, hogy ne omoljon össze az exportorientált gazdaság. Viszont útközben is több geopolitikailag kockázatos pont van: az egyik a Szuezi-csatorna (ne felejtsük, 1967 és 1980 között Egyiptom gyakorlatilag lezárta), de ott a híres Malaka-szoros Malajziánál, vagy éppen a Hormuzi-szoros, melynek környékén mostanában tankerhajókat ér (Iránnak tulajdonított) támadás. A tengeri szorosok mindig kockázatosak voltak, és persze hol máshol, a modern kalózkodás is itt dívik.

Mennyit érne meg a hazai fogyasztóknak, ha hazai árakon szerelnek össze dolgokat, ha hazai gyárak termelnek? Mert itt a termelési folyamatról van szó, nem a szolgáltatásokról. Az olcsó termékeket lehetne vámmal sújtani, hogy a hazai versenyezhessen – így épült fel az egész európai élelmiszeripar az Európai Közösségen belül annak idején. A hazai termék nem csak vásárlói kérdés, be ne tévedjünk a közgazdaságtani minimalizmus utcájába (Vásárolj hazait!): ha lenne hazai kékgalléros réteg, normális munkakörülményekkel, meglepődnénk, hogy ez mekkora társadalmi és politikai stabilitással járna, csak úgy, mellékhatásként. Így sem érné meg?

A globális kiszervezés rengeteg morális csapdával jár. Friss példa, hogy a kínai ujgur területekről gyapotot vásárló ruházati cég most hiába gondolkodik azon, hogy akkor inkább mégse onnan szerzi be az alapanyagot: Peking világosan megmondta, úgy boltjai sem lesznek az országban. Az online szolgáltatóknál ugyanez történik: ha nem működnek együtt a nagy kínai tűzfallal, nincs piaci hozzáférés. Megéri? Kapitalista szempontokat nézve legtöbbször a kínai kommunistákkal való kooperálás mellett döntöttek a cégek. Ennek eredményeképpen most az ujgur területen kényszermunkával előállított ruhákat hordunk néhányan. Vagyis ez az, amiről tudunk, de a többi kényszerkapcsolásról sejtelmünk sincs. Ha a cégek árait a szabályozások alakítanák, más lehetne az egyenlet végeredménye.

Egyszerűen minden a reziliencia, a rugalmas ellenállás, a meglepetésekkel és akadályokkal való megbirkózás kiépítése felé mutat. Ez azt jelenti, hogy nem támaszkodhat ekkora mértékben egyetlen országra az uniós közösség. Ez egyszerűen kiszolgáltatottá tesz bennünket. Ahogy a Szuezicsatornának is ki vagyunk szolgáltatva fizikailag, úgy sok apró döntésünkkel szolgáltatjuk ki öreg kontinensünk számos iparágát Kínának.

És ez még csak az ipari rész. Értsük bele a gyógyszeralapanyagok egy részét, az egészségügyi, informatikai eszközöket, napelemalkatrészeket, vagy éppen a nehézföldfém-bányákat és még hosszan sorolhatnánk a mindent ellepő műanyagok mellett az egyre fejlettebb alkatrészeket, vagy az 5G-technológiát. Mégis, leegyszerűsítve, egy helyi hasonlattal: ha mindig mindent a hipermarketben vennénk, és egyszer csak (a kisboltok kidőlése után) a hipermarket árat emel, akkor mit tehetnénk? Már nem sokat…

E fenti képet ráadásul még egy szinttel kell kiegészíteni. Azzal, hogy a Föld felszíne mellett az ember alkotta kibertérben is kezdenek kialakulni a hasonló „szorosok”. Bizonyos internet exchange pontok (amelyek tulajdonképpen az olvasó netszolgáltatóit szolgálják ki), a domain név rendszerek és azok regisztrációja, de akár a legnagyobb szolgáltatók szerverparkjai is ide sorolhatók politikai kockázat szempontjából. E területeken már nem egy Ever Given óriás teherhajót akasztottak meg, rámoltak ki és süllyesztettek el. Érdemes lenne a kibertérben és az európai geopolitikai térben is erősíteni az őrzőket. Ehhez pedig olyan politikusokat kell előteremteni, akik értik, hogy miről van szó.