Galko kabátlopási ügye

Galko lehallgatási „botránya“ tipikus kabátlopási ügy (XY-nak ellopják a kabátját. A hír terjed, formálódik, s a végére annyi marad meg belőle, hogy XY valami kabátlopási ügybe keveredett. Az anekdota forrása Mikszáth Kálmán, mások szerint Deme László nyelvész professzor.). Még a történtek ellenére se gondoljuk azt, hogy a három hazai titkosszolgálati jogosultságokkal rendelkező intézmény – a Szlovák Információs Szolgálat, a Katonai Hírszerzés és a Katonai Elhárítás (ide sorolható a Nemzetbiztonsági Hivatal is, mely azonban az előzőektől eltérően hírszerző tevékenységet nem folytat) – kapuját bármi is elhagyhatja véletlenül. A vélhetően több száz, folyamatban levő ügyből éppen ezek az iratok kerültek ki, és éppen a lehallgatott médium szerkesztőségéhez. Aki úgy gondolja, hogy ez véletlen, a véleményoldal helyett tán‘ jobban jár, ha Kópé rovatunkat böngészi. A lehallgatásokról valójában nagyon kevés információt tudunk, az is célzott, így a lehallgatási botrány a széles közönség számára inkább csak botrány, melyekben egyébként sem szűkölködött e sajnálatosan rövid életű koalíció. Ez azért zajosabb a többinél, mert egy olyan csoportot érintett, amelynek az érdekérvényesítő képessége nagyobb például a kőművesekénél vagy éppen a Linux-rendszergazdákénál. Nora Slišková, a Pravda főszerkesztője kéz a kézben téved Iveta Radičová miniszterelnökkel, mikor olyanokat mondanak, hogy az újságírókat nem lehet lehallgatni, mert az maga az apokalipszis, de mindenképpen a demokrácia vége. Ebben igazat kell adnunk a már exminiszter Galkónak: a törvény előtt mindenkinek egyenlőnek kell lenni. A 2,5 napig tartó intenzív lehallgatási hisztéria alakulását figyelve azokban, akik próbáltak távolságtartással tekinteni a történésekre, könnyen az merülhetett fel, hogy a céhes összetartás, a referenciacsoportnak való megfelelés vágya némely kollégában a józan ítélőképességnek még a szikráját is kioltotta, és elsősorban a rendi sérelmet akarták megtorolni a miniszteren, okokat nem vagy alig keresve, azt vélelmezve, hogy a „mi fajtánkat“ ért sérelem csak törvénytelen és jogtalan lehet. Az meg sem fordult senki fejében, hogy az említett lehallgatások esetleg törvényesen és jogosan zajlottak le?
A lehallgatási botránynak több népszerű mantrája is volt, mely tetszetős, könnyen fogyasztható féligazságokon alapult, lévén hogy a katonai hírszerzést szabályozó törvényt kevesen olvasták végig. Ilyen volt az, hogy a katonai elhárítás nem vizsgálhat civileket, vagy hogy nincsenek nyomozati jogkörei. A lehallgatás viszont önmagában még nem nyomozás. A szolgálatról szóló törvény feladatokat leíró része világosan fogalmaz, a katonai titkosszolgálat információkat szerez, csoportosít és értékel. A 2 § 1. bekezdésének e, pontja pedig kimondotta az államtitkok vagy szolgálati titkok kiszivárogtatásáról szól. Ami végett végül is az egész elkezdődött.
Szép időszak ez az összeesküvéselméletek szerelmeseinek, és – ha az eddigi nagyobb (és következmények nélkül maradt) titkosszolgálati botrányokból indulunk ki – nem is valószínű, hogy a valódi okok egyhamar napvilágot látnak, mint ahogy arra sem volt precedens e hazában, hogy valakit felelőssé tegyenek az ilyen ügyekért. Szinte komikus volt látni az ország legsikeresebb hatalom-technokratáját, Mikuláš Dzurindát, amint rémült arccal nyilatkozza, hogy „ez annyira vad, hogy el sem tudja hinni”, miközben neki is volt titkosszolgálati játszmája, a csoportocskaügy. Robert Fico Robert Fico hangjára hasonlító hangon valamiféle képzelt erkölcsi piedesztálról kapkod levegőért, hogy ez megtörténhetett, miközben az ő minisztere is hallgatott le újságírót, és nem ezért kellett elmennie, hanem a takarítótender miatt.  Galkót sok embernek volt oka nem szeretni. Ahogy e hasábokon korábban már leírtuk, a tárcánál azt tette, amihez a legjobban értett: leltározott, sok ésszerűtlen közbeszerzést, túldrágított vásárlást, sötét bizniszt állított le, melyek következtében befolyásos érdekcsoportok estek el komoly pénzektől. Persze, hiba lenne valamiféle sött erőkre fogni a miniszter „hősi halálát”. Pártja, a Szabadság és Szolidaritás a koalíción belül példátlan titokmonopóliumra tett szert, a két katonai szakszolgálat mellett a Nemzetbiztonsági Hivatalt is befolyása alá vonta, és csak a koalíció bukásának köszönhető, hogy nem sikerült oda is kineveztetnie a saját igazgatóját. Az SIS-t hivatalból az SDKÚ kapta, élére viszont nem Iveta Radičová, hanem Mikuláš Dzurinda embere, Karol Mitrík került. A yuppie politikusok pártja tehát lényegesen több érzékeny információval diszponált, mint koalíciós partnerei közül bármelyik, így közülük kevesen siratják Galko bukását.
Az is jelzésértékű, hogy a végrehajtó hatalom nem tűnt érdekeltnek a probléma megoldásában, beérte Galko rapid eltávolításával.
Sajnos, sok jóval nem biztathatom a nyájas olvasót. Rég nem látott titkosszolgálati játék nézői vagyunk, ahol csak azok ismerik a következő felvonás dramaturgiáját, akik a darabot írják. Premier 2012. március 10-én.