Fabatkát sem érő forint

A gyengébb forint egyértelműen ellentétes az emberek érdekeivel, a gyengébb forint gyengébb államot jelent, és gyenge forintot csak gyenge emberek akarhatnak – mondta Orbán Viktor 2004 őszén, akkor éppen ellenzéki politikusként. Nos, ehhez képest a Fidesz-kormányok 12 éve alatt a magyar fizetőeszköz több mint 100 forintot veszített értékéből az euróhoz képest. Az év eleji 350 körüli árfolyam júniusban már tartósan átlépte a 400-as szintet, e héten pedig szabadesésbe kezdett, elérve a 417 forint/euró árfolyamot. Az Orbán-kormány az oroszok ukrajnai agressziójával magyarázza a helyzetet. Vagy ahogyan a pénzügyminisztérium próbálta szerdán megmagyarázni a megmagyarázhatatlant: „A háború és a brüsszeli szankciók gazdasági válságot, háborús inflációt, áremelkedést és bizonytalanságot hoznak Európában. A háborús inflációnak csak a béke tud véget vetni.” Egy kis brüsszelezés mindig jól jöhet, ütősen mutat az óriásplakátokon – csak éppen az üzenete hazug. A háború új érv, akár hihetőnek is tűnhet, de azért tegyük fel a kérdést: idén globális szinten miért éppen a forint gyengült a leginkább az amerikai dollárhoz viszonyítva? Másutt nem érezhető a háború szele? Csak egyetlen ellenpélda: az ukrán hrivnyához viszonyítva is romlott a forint pozíciója, márpedig Ukrajnában tényleg fegyverek dörögnek, és nem üres frázisok pufognak, mint déli szomszédunkban. A forint nem csupán az euróval, hanem gyakorlatilag minden valutával szemben történelmi mélyponton áll, és ezen az áldatlan helyzeten a Magyar Nemzeti Bank tegnapi kétségbeesett kamatemelése csak átmenetileg javított.

Való igaz, a nemzetközi piacokon érződő bizonytalanság, a recesszió előszele, az energiaválság mind-mind táplálja a befektetők pesszimizmusát. Ilyen helyzetben pedig a legstabilabb eszközök felé fordulnak a piaci szereplők. A dollár éppen ezért nemcsak a forinttal, hanem az euróval szemben is erősödik. A befektetők módfelett ingatagnak, kockázatosnak látják a magyar gazdaság helyzetét, a költségvetési és a folyó fizetési mérleg hiányának alakulását, az állami tartalékok csökkenését, az államadósság finanszírozásának horrorisztikus drágulását, ezért az elsők között menekülnek a magyar fizetőeszköztől.

Az elértéktelenedés nem pillanatnyi és nem ideiglenes hatások következménye, hanem egy sok éve tartó, kezdetben tudatos folyamat végeredménye. A 2010-es hatalomváltás után a világgazdasági válság okozta traumából úgy próbáltak kievickélni, hogy sokáig méla közönnyel szemlélték a forint fokozatos gyengülését, mondván, az javítja a versenyképességet, hiszen olcsóbbá teszi a kivitelt. Viszont e megoldás függőséget okoz és diszkréten gerjeszti az inflációt. Ugorjunk egy nagyot az időben! A kisebb országok fizetőeszközét tényleg gyengítő, az oroszok által indított háború mellett a forint agóniájának nyomósabb oka, hogy az Orbán-kormány továbbra sem állapodott meg az Európai Bizottsággal a helyreállítási alap és az új operatív programok forrása-iról. Kulcskérdés, sikerül-e megállapodnia Budapestnek Brüsszellel az uniós pénzek folyósításáról, ugyanis az Orbán-kabinet konfliktusos külpolitikája eredményeként elzáródtak a brüsszeli pénzcsapok, így évi 4-5 milliárd eurónyi tőkebeáramlás marad el, amely korábban támasztékot adott a forintnak. Emellett az ágazatokat letaroló, frissen kivetett extraprofitadók szintén megijesztették a befektetőket, amire azért volt szükség, mert az áprilisi választás előtt vagy 1800 milliárd forintot terítettek szét a választópolgárok között. A hullámvasútra ült forint lehetetlenné teszi a tervezést, márpedig a gazdaság a kiszámíthatóságot keresi és szereti. Végezetül az ijesztő inflációt látva, a csirke farháttól a benzinig számos termékre ársapkát húztak, ami úgyszintén piactorzító hatású, jogsértő, emellett hosszabb távon ellátási zavarokat okoz. Mindezen tényezők együtthatójaként a forint mint nehéz kő, zuhan, s ezen nem segít se Brüsszel ostorozása, se Soros György szidása, se Kövér László elmeorvosért kiáltó újabb kirohanása.