Ez már tényleg undorító

A kivonulók nagy része kritikus és újságíró volt, akik jó néhány filmet láttak már életükben. Mégis többen úgy nyilatkoztak, ezt a filmet el sem kellett volna készíteni, ugyanis semmi művészi vagy érdekes nincs abban, hogy embereket, gyerekeket ölnek meg brutálisan. Még akkor sem, ha a főszereplő sorozatgyilkost Matt Dillon alakítja. Lars von Trier nyilván nem így gondolja, hiszen nem ez az első filmje, amely nagyon megrázza a közönséget. A dán rendező 2011 óta persona non grata volt a francia város filmfesztiválján, de most feloldották a tilalmat. Ő meg ahelyett, hogy megemberelte volna magát és alkotott volna valami kevésbé sokkolót, még sokkolóbbal rukkolt elő. Hát mit érdemel az ilyen? Nézzen élete végéig latin szappanoperát, míg bele nem döglik! Vagy ítéljék közmunkára, hogy megtanulja, milyen kevés pénzből más embereken segíteni ahelyett, hogy sok pénzből gyomorforgató képkockákkal nehezíti a bolygó lakóinak egyébként sem könnyű hétköznapjait?!

Ha Lars von Trier tényleg visszavett volna, most valószínűleg azt mondanák a kritikusok: jót tett a rendezőnek a kitiltás, megemberelte magát, és bár most is komoly témákat feszeget, sokkal szofisztikáltabb, szerethetőbb módon teszi. Adjunk is neki mondjuk egy arany medúza-díjat.

Pedig Lars von Trier filmje most is a mi életünkről szól. Talán túlságosan is. Hiszen mindannyian sorozatgyilkosok vagyunk. Életeket szüntetünk meg közvetve vagy közvetlenül, illetve fenntartjuk és támogatjuk az életek kioltásának gépezeteit. Társadalmunknak, hagyományainknak, identitásunknak az ilyesmi szerves része. Az, hogy nem foglalkozunk vele naponta, vagy nem forgatunk róla filmet, csak megesszük az állatokat, mert mi mást is ennénk, arra azt mondjuk: jóvan, haggyá má, a növények földből való kitépése meg learatása is gyilkolás. Ami szintén igaz. Meg az is, ha lecsapjuk a legyet, megtapsoljuk a molyt, mert kellemetlen, és kártevőnek minősül. Csökkenti életterünkben a luxuskörülményt. Kutyát, cicát meg hullámos papagájt nem eszünk, ők a barátaink, feldobják a napunk, elnevezzük őket, útlevelet csináltatunk nekik, gyöngéd érzéseket táplálunk irányukba. Néha azért mondjuk róluk: annyira cuki, hát megzabálom! De inkább veszünk nekik drága tápot, hogy egészséges legyen a székletük. Nyilván majd néhány száz év múlva embert is fogunk enni, hiszen a túlnépesedés meg a bolygó soványsági, illetve kövérségi rátái ezt fogják megkövetelni. De az is lehet, hogy már most is eszünk embert, csak nem tudjuk, mert a pástétom összetevőinek a határértékeibe még ez is beleférne. Sok a dolgom, nem érdekel. Lars von Trier filmjének recepciója pedig azt bizonyítja, hogy undorodunk magunktól.