Eurósánc

Azt az érvet is megértem, hogy nem teljesen logikus, ha Szlovákia, az eurózóna egyik sereghajtója, ahol a legalacsonyabbak a bérek és a nyugdíjak, olyan országok megsegítésében vesz részt, amelyek jóval előbbre járnak, ahol a szegények is jobban élnek, mint nálunk az átlagember. Abban a vészmadárkodásban is van valami, hogy éppen ezzel a segítséggel juttathatjuk magunkat olyan helyzetbe, amilyenben éppen a segítségre szoruló országok leledzenek mostanság.
Csakhogy ez nem minden. Pontosabban csak az érem egyik, és talán kevésbé fontos oldala.
Akármennyire patetikusan hangzik is, hogy az eurózóna jövőjéről van szó, mégis így van. Ennek a zónának vagyunk mi a tagjai. Azért léptünk be, hogy valamiféle stabilitást adjon pénzügyi szektorunknak. Többnyire az szokott bennünket meglepni, ha ehhez a stabilitáshoz magunknak is hozzá kell járulnunk. Mi általában csak várunk valamit, jó kelet-európai módon, de hozzáadni nem szívesen adunk, pluszt pedig ne várjon tőlünk senki. Ugyanez a helyzet a NATO-val, az unióval és az eurózónával is.
Csakhogy most nem azért kellene adnunk, mert valaki máson akarunk segíteni, hanem magunkon is. Az egyes érintett országok pénzügyi összeomlása minket is érintene, méghozzá nem kicsit, hanem nagyon. Az eurózóna széthullása beláthatatlan következményekkel járna a világgazdaságra, tehát ránk nézve is. Hiába azok az érvek, hogy nem kellett volna bevezetni az eurót, mert ezek is hamisak. A környező országok valutái mind az eurótól függenek inkább nagyobb, mint kisebb mértékben.
Amikor beléptünk az euróklubba, sokat vártunk. Ahhoz, hogy jöjjenek az eredmények, valamit adni is kell. Váratlan fordulat vidékünkön. Mindenki, aki a második eurósánchoz való hozzájárulás ellen érvel, bármennyire felelősnek is tűnik, felelőtlen. Rövid- és hosszútávon is.