Elkezdődött

Igen, Kalászról van szó, meg az Új Hajtás amatőr színjátszó csoport „hírhedt” műsorfüzetéről, az immár emblémává „nemesült” MŰSORFÜZETRŐL, mely csak „félig-meddig” invitálja két nyelven a nagyérdeműt egy magyar nyelvű színházi bemutatóra. Persze, ez a nagyérdemű is magyar anyanyelvű, mert botorság lenne csak szlovákul tudókat hívni egy magyar nyelvű színházi előadásra. És miért invitálnánk őket szlovákul (is), ha egyszer magyarok, vagy értenek magyarul? Én sem várom el, mondjuk, egy lévai szlovák színtársulattól, hogy műsorfüzetében magyarul (is) invitáljon engem az előadására. Ez ugyanolyan balgaság lenne.

De kit érdekel ez? Kit érdekel, hiszen a szlovák nyelv a Teremtő ajándéka, felülről érkezett, ezért felsőbbrendű nyelv, a magyar nyelv pedig a Sátántól való, alulról érkezett, ezért alárendelt nyelv. Kit érdekel az anyanyelv szabad használata, hiszen a maďaričista–slotaista (majdnem azt írtam, sztálinista) nyelvrendőrség szerint Szlovákiában minden község szlovák, még akkor is, ha lakosainak száz százaléka magyar, s őseik – Trianon ide, Trianon oda – ezer év óta abban a faluban éltek, s most annak temetőjében nyugszanak. Hogy a műsorfüzetben szereplő Heltay Jenő-versidézetet csak műfordító fordíthatná szlovákra? Kit érdekel ez? A nyelvrendőrök „kedves”, bolsevista nevelő szándékkal elmagyarázzák, hogy az idézetet ki kell hagyni a füzetből, és kész. Milyen ismerős, milyen „frappáns” megoldás – az ántivilág haladó hagyománya, amikor is Petőfi Sándor, Babits Mihály, Tóth Árpád és mások verseinek bizonyos szavait a „cenzúraelvtársak” átírták. Finoman mondják, a nyelvrendőrök: „ki kell hagyni”, nem pedig, urambocsá! kiherélni, kiirtani, esetleg elégetni (lásd Bradbury: Fahrenheit 415!). Továbbá: csak magyar nyelven szeretnék megjelentetni a műsorfüzetet? Kérem, borítékolják, és postázzák a Csemadok-tagoknak, hogy napvilágot ne lásson, s meg ne fertőzze a szlovák levegőt. Micsoda übermensch cinizmus!

Minden állat egyenlő, de vannak egyenlőbbek – írta Orwell elhíresült Állatfarmjában, a kommunizmus abszurditását bemutatandó. S íme, itt tartunk ma, 2010-ben Szlovákiában: az itteni „állatfarmon” is minden állampolgár egyenlő, de vannak egyenlőbbek; minden nyelv egyenlő, de vannak egyenlőbbek.

Márta Istvánnak, a Művészetek Völgye igazgatójának, aki egy „szép gesztussal” meghívta az Új Hajtást a fesztiváljára, igaza van abban, hogy ha nem emeljük fel szavunkat, hanem hallgatni fogunk, mint a bárányok, a logika és a történelem tanúsága szerint a nyelvrendőrséget követi majd a gondolatrendőrség, az írásrendőrség, a rajzolásrendőrség s végül a rendőrrendőrség.

Igen, a 20. század, közelmúltunk történelme erre tanít bennünket; tudjuk, hogy a 20. elején-közepén Európában megerősödtek a szélsőjobboldali pártok, s mindenféle álcázó „becenevekkel” fasiszta vagy kommunista jellegű intézkedések és törvények születtek; hasonló, faji jellegű törvénnyel indult például az eszelős zsidóüldözés vagy a szlovákiai magyarok áttelepítése gátlástalan banditák, tébolyult-soviniszta „fasisztakommunisták” által Csehországba („munkatáborok”, „munkaerőhiány”); a Magyarországra való áttelepítés, a megalázott és kifosztott családok meghurcolásának a beceneve a „lakosságcsere” volt, a magyar iskolák bezárását a reszlovakizálás indokolta (tettüket világraszóló hazugsággal „igazolták”, mely szerint minden szlovákiai magyar elmagyarosodott szlovák), az alternatív iskolákat „az iskolareform” meg a „humanizmus” szükségeltette-szükségelteti, és még sorolhatnám a földrajzi nevek írásával (tagadva a tagadhatatlant, tudniillik, hogy az egymás mellett élő nyelvek a közös dolgokat, a közös csillagokat és madarakat, a közös folyókat, városokat, égtájakat, a közös hegyeket, falvakat „szent okokból” a maguk szelleme és hagyománya szerint nevezik meg), a Malina Hedvig-üggyel (a hölgy hazudott, hiszen önmagát támadta meg), a DAC-szurkolók lerohanásával (a szurkolók támadtak rá a rendőrökre, bizonyára még a gumibot és a vipera is az ő kezükben volt), a hazafiassági törvénnyel (hasonlóképpen indult a fasizmus is), a nyelvtörvénnyel, amely „egyáltalán nem érinti a nemzetiségek anyanyelvhasználatát” stb. Emlékeztetni szeretném az olvasókat, hogy a szélsőjobboldali mozgalmak, a neofasizmus napjainkban is megerősödni látszik Európa-szerte, így Szlovákiában és Magyarországon is.

Kérdezzük hát: ki állítja meg Slotát és „buta békétlenséget” szító cinkostársait, akik éppen a napokban nyújtják be az Alkotmánybíróságra újabb kultúraellenes förmedvényüket a földrajzi nevek írásával kapcsolatban? Ki mondja meg nekik, hogy amit tesznek, az végzetes szembefordulás a kultúrával, az élet szellemével, a szabadsággal, tehát végső soron Istennel? Ki mondja meg nekik, hogy ellenségképre csak elfajzott, beteg nemzettudatot lehet építeni, egészséges nemzettudatot pedig hiteles önértékelésre? Ki mondja meg nekik – Duba Gyulával szólva –, hogy Európa népei között a szlovák és a magyar habitus áll egymáshoz a legközelebb; szoros azonosság van köztük mentalitásban, érzésekben, szokásrendben; még a mély bölcsességet hordozó közmondásaink, szállóigéink kilencven százaléka is szóról szóra azonos!

E sorok végén azt üzenem hát a kalásziaknak, s persze – a szlovák kormány kisebbségekért felelős miniszterelnök-helyettese által letagadott – Kárpát-medence valamennyi magyarjának, hogy a közös kultúra, a közösen átélt emberi értékek, a közös történelmi múlt, mi több, a közös jövő tarthatja csak össze a sokfelé szétszórt magyarságot. Amíg a kultúránkhoz hűek maradunk, önmagunkhoz vagyunk hűek, s aki hű önmagához, az hű az emberi méltósághoz, ezáltal pedig a nemzetéhez is. Ehhez az eredendő, tiszta és természetes elvhez kell tartanunk magunkat, mert ez isten adta jogunk és örökségünk, amit uszító eszmék gyalázhatnak ugyan, de el nem vehetik tőlünk.

Mindezt azért üzenem, mert egyrészt, Babits Mihállyal szólva, vétkesek közt cinkos, aki néma, másrészt, Kosztolányi Dezsővel szólva, az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkodom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok. És mindezt valamennyi nemzet fia elmondhatja magáról a maga nevében. A szlovák is. (Kulcsár Ferenc)