Egy futballfüggő naplójából (Fannival a vébé)

 – Készíthetek veletek egy interjút a fociról? – kérdezem.
Unokahúgom és unokaöcsém áll előttem. Az ötletet izgalmasnak találják. Azt felelik:
– Ha megettük a barackot, akkor igen.
– Nem kell megvárni, amíg befejezitek az uzsonnát – mondom.
– Miért, milyen egy interjú? – néznek rám csodálkozva.
– Olyan, hogy én kérdezek, ti pedig válaszoltok.
– Oké – mondja Fanni, majd váratlanul azt kérdezi: – Te is észrevetted, hogy délutánra megnő a garázs árnyéka?

A vb-kalauz a bibliájuk. Azzal kelnek, azzal fekszenek. Egész nap a nagyapjukat tesztelik.
– Papa, tudod, hogy hány éves és hányszoros válogatott a hondurasi Juan Carlos Garcia?
Ők persze tudják. Mindent tudnak.

Szenvedélyes matricagyűjtők. Játszótéri barátaiknak azt terjesztik, én készítettem a Panini-albumot is, azok meg elhiszik, újság mint újság. A matricás tasakokat együtt bontjuk fel. Az ecuadori kapus aligha sejti, hogy a világ egy távoli pontján valakik Tarzan-üvöltéssel örülnek az ő miniatűr arcképének. Egyes kimutatások szerint a Panini-gyűjtők fele felnőtt, akik a hírlapárusnál azt hazudják, a matricákat a gyerekeiknek veszik; néha azonban lebuknak, mint az a kolumbiai tanár, aki az óraközi szünetben matricákat lopott a diákjaitól. (Persze azonnal kirúgták.)

Csütörtök: szabadnap a vébén. Délelőtt megnézzük a Liverpool tavalyi meccseinek gólösszefoglalóit (friss dvd, Liverpool FC Season Review 2013/14). Délután félrevonulok olvasni.
– Most dolgozom, nem tudok figyelni rátok – mondom nekik.
Meg se hallják.
– Jóska, így kell bedobni a labdát?
– Jóska, te szereted Philipp Lahmot?
– Jóska, megmutassam, milyen gyorsan tudok futni? Szólsz, ha elrajtolhatok?

Jonathan Wilson Futballforradalmak című könyvét olvasom.
– Miről szól? – kérdezik.
Fogok egy papírlapot, s megpróbálom elmagyarázni nekik, mit jelent az a szó, hogy „taktika”.
– Mert a foci nem csak cselekből és gólokból áll. A foci összetett játék.
– Összetettebb, mint a badminton? – kérdezik.

Péntek. Pizsamásan állnak az ágyam mellett. Arra várnak, hogy kinyissam a szemem.
– Jóska, hogyhogy Japán egy meccset sem nyert?
Kezdődik. Pedig még csak reggel hét óra van.
– Nem tudom, gyerekek. Biztosan azért, mert a japán focisták gyengék.
– Miért gyengék?
– Mert nem tudnak focizni.
– Miért nem tudnak focizni?
– Mert nincsenek jó játékosaik.
– Miért nincsenek jó játékosaik?
(És így tovább, ad infinitum.)

Délután együtt nézzük az Argentína–Belgium negyeddöntőt. A mérkőzés idejére – okulva korábbi közös meccsnézéseinkből – beszédtilalmat rendelek el.
– Az mit jelent? – kérdezik.
– Hogy mostantól kezdve egészen addig csönd lesz, amíg a bíró le nem fújja a mérkőzést.
Amíg a himnuszokat hallgatják, megpróbálják feldolgozni az infót. Kisvártatva felém fordulnak:
– Szurkolni szabad?
– Azt szabad – mondom. – De ez volt az utolsó kérdés, különben zabos leszek.
– Zabos? Az mit jelent?

Visszaechózzák, amit a tévéből hallanak.
„Pompani remekül keresztezett.”
– Nem Pompani – mondom nekik –, hanem Kompany. Nem Pomp, hanem Komp.
– Miért, ő egy hajó?

Az udvaron focizunk. Ők az egyik csapat (argentin mezben), én a másik. Amikor felvetem, hogy lehetnék Belgium, hevesen tiltakoznak.
– Hát akkor ki legyek? – kérdezem őket.
Némi tanakodás után azt javasolják, legyek Pécs.
– Pécs? Nocsak. És ti kik lesztek? Argentína?
– Dehogy! – mondják. – Mi leszünk a Diósgyőr.
Kész. Miközben ezerrel pörög a vébé, mi Pécs–Diósgyőr meccset játszunk a nagyszülők udvarán, a garázs előtt (hosszabbítás után 5–5, büntetőkkel 2–3).

Amikor az iskolában azt kérdezték, mi szeretne lenni, Fanni határozottan azt felelte:
– Támadó középpályás!

Este arról beszélgetünk, vajon van-e foci a Holdon.
– Azt hiszem, van – mondja Fanni komoly arccal –, de ezen még gondolkodnom kell.
– S kik fociznak a Holdon? – kérdezem.
– Az űrlények – mondja.
– S mivel közlekednek ezek az űrlények?
– Kerekekkel vagy lábakkal.
– Értem. És milyen színű egy űrlény-focista meze?
– Szürke, lila meg ilyesmi.
– S vannak nézők a Holdon, Fanni?
– Igen, és azok is űrlények. Csak egy-két ember van köztük.
– Kik ők?
– Űrhajósok, akik éppen arra jártak.

Elárulom nekik, hogy a zászlórajzolásnál nem tudok segíteni, mert színtévesztő vagyok. Gyanakodva méregetnek.
– Nem tudod, milyen színű a fű?
– Hát épp ez az, hogy tudom. Zöld a föld, kék az ég. De nem látom.

Amikor gyerekkoromban a Barca csapatkapitánya voltam (nem vicc, tényleg így hívták azt a kassai külvárosi csapatot: Štart VD Barca), meccs közben egy pillanatra sem hajthattam le a fejem, mert csapattársaim azonnal eltűntek a látóteremből: a sok piros mez beleolvadt a zöld háttérbe. De hiába kérleltem az edzőt, hogy szerelésünket cseréljük valami rikítóra, sárgára vagy fehérre, mert elveszítem a többieket a pályán, soha nem vett komolyan. Most pedig azt olvasom Jonathan Wilson könyvében, hogy az 1930-as években az Arsenalnál pontosan ilyen megfontolásból bővítették fehér csíkkal a piros mezt – mert rájöttek, hogy a perifériás látás során a fehér színt minden másnál könnyebben érzékeljük.

Szóval belőlem is lehetett volna akár egy „Hamesz” Rodríguez, csak egyetlen fehér csíkon múlott minden?

Gazdag József