Egy futballfüggő naplójából

Június 10., keddEste filmpremier Pozsonyban, Lépés a sötétbe (Krok do tmy), Nádasdi Petivel. A film után állófogadás egy hajón. Álom, luxuskivitelben. Estélyi ruhák, merész dekoltázsok, pezsgőstálcákkal piruettező pincérek. A futballtribünökön otthonosabban érzem magam, szó mi szó. Nádasdi főszerepet játszik a Markíza egyik tévésorozatában, amit egymillióan néznek. Azóta sztár. A fogadás is úgy telik, hogy ismeretlenek (de főleg bűbájos mosolyú, beájulós nők) percenként leszólítják, és közös fotót kérnek tőle. Emlékszem, egyszer régen együtt mentünk ki egy Slovan–Kassa meccsre, a zsúfolt 39-es buszon utaztunk, Nádasdi pedig az előttünk álló, Martens-bakancsos Slovan-drukkerek szemébe nézett, és lassan, tagoltan csak annyit mondott: „S-P-A-R-T-A”, ami ott, abban a helyzetben felért egy öngyilkossági kísérlettel, Nádasdi ráadásul biztosra ment, mert rákacsintott a legmogorvább külsejű szkinhedre, és megismételte: „S-P-A-R-T-A”! A jelenet szerencsére annyira valószerűtlen volt (két kassai tizenéves a pozsonyi pitbullok között), hogy mire a kopaszok felocsúdtak, mi már leugrottunk a buszról, és rohantunk, ahogy bírtunk. Adrenalin rulez. Június 11., szerdaA mínusz egyedik nap. Hajnalban Budapestre utazom, bírósági tárgyalásra, a nemzetközi bundaügy újabb felvonására. „Akkoriban nagyon nehéz anyagi körülmények között éltünk” – mondja az egyik vádlott. Megpróbálom elképzelni, milyen lehet az a rendkívül nehéz anyagi körülmény, amely megengedi, hogy valaki négyezer euróval fogadjon egy futballmérkőzésre. Persze, hősünk nem akármilyen futballmeccsre fogadott, hanem a magyar bírók által vezetett Bulgária–Észtország (2–2) találkozóra, amely mérkőzésen – nyilván a véletlenek különös összjátéka folytán – mind a négy gól büntetőből született. A tanúvallomások során mindenesetre csak úgy röpködnek a csapatnevek, Brno, Duslo Šala, zambiai válogatott, alig győzöm jegyzetelni. Hazafelé Brett Forrest Bundamaffia (The Big Fix) című könyvét olvasom, ő írja, hogy a futballmeccsek manipulálása mára jövedelmezőbb iparág lett a maffia számára, mint a drogcsempészet, a prostitúció vagy a fegyverkereskedelem, mert a sportfogadásban évente nem dollármillárdok, hanem dollártrilliárdok forognak. Este foci, tompák vagyunk, csúnyán kikapunk. Június 12., csütörtökNapközben: zavargások Sao Paulóban, a CNN két újságírója megsérült, Iránban betiltották a nyilvános meccsnézést, Fábregas lefeküdt a Chelsea-nek. Este végre elkezdődik a vébé. Alig hiszek a szememnek: a brazil–horvát nyitómeccset egy játékvezetőnek álcázott japán szélhámos pofátlanul elcsalja (javított változat az érzékeny lelkűeknek: nem elcsalja, hanem „részrehajló ítéleteivel a mérkőzés kimenetelét nagymértékben befolyásolja”), ráadásul erről kell jegyzetet írnom, a pompáról, a futball spirituális otthonáról, a taktikáról. De milyen pompa, milyen taktika meg milyen Neymar? Ezek után? Ne már! A cikknek azt a címet adom: A nagy csalás. Június 13., péntekA spanyol–holland napja. Ez lett volna az első meccs, amelyet a helyszínen nézek meg. Még februárban intéztem sajtóakkreditációt a FIFA-nál, négy mérkőzésre készültem Brazíliába, de kénytelenek voltunk lefújni az akciót, mert az a tíz nap is háromezer euróba került volna. (Kedves leendő szponzoraink, riportjainkhoz örömmel fogadunk mindenféle támogatást, de tényleg.) Délutáni felvezetésként Mexikó–Kamerun, a bírók érvénytelenítenek két szabályos mexikói gólt, a szünetben kétségbeesetten telefonál „Napi Gerzson”, hogy nézem-e, s hogy szerintem mi ez („mi ez a rohadt csalás már megint”). Péntek tizenhárom, ezt valaki megszívja, érzem. A spanyolok azok. Egy–öt! Elképzelem, amint Guzmics meg Devecseri bőszen szurkol a hollandoknak, hogy ne álljanak meg ötnél, rúgjanak csak szépen egy nyolcast a spanyoloknak is, hogy Devecseri másnap büszkén, kidüllesztett mellel korzózhasson Szombathely főutcáján, mert akkor a mi amszterdami 8–1-ünk is egészen más megvilágításba került volna, spanyol szintre, úgymond. Június 14., szombatReggeli lapszemle. Azt írja a Telegraph, Spanyolországban 25%-os a munkanélküliség (Hollandiában 7%-os), a minimálbér pedig 650 euró (Hollandiában 1500), de mindez nem fáj a spanyoloknak annyira, mint a tegnapi 1–5. Hát, igen. A futball társadalomlélektani hatásáról nekünk, magyaroknak is megvannak a saját, meglehetősen traumatikus tapasztalataink. Délelőtt foci a tornateremben, délután könyvhét Budapesten (Jonathan Wilson Futballforradalmak című taktikai kalauza!), este pedig… Nos, este jöttek a meccsek. Szomorú, szomorú nyáréjszaka: Uruguay és Anglia is kikapott. Zászlókat félárbocra, háromnapos nemzeti gyász. Június 15., vasárnapÚgy döntöttem, kihagyom a Svájc–Ecuadort és a Franciaország–Honduras első félidejét, s megnézem helyette a kassai Thália Színház komáromi vendégjátékát (Egressy Zoltán Portugál című drámáját), elvégre nemcsak futballal él az ember. (Pedig de.) Milyen volt az előadás? Hogy a műből idézzek: „Pazar, baszod. Pazar. Ez a jó szó.” Éjjel Argentína–Bosznia-Hercegovina. Egy pszichológus azt nyilatkozza, szerinte Messi félig autista, egészen pontosan Asperger-szindrómás. Ezért tud kizárólag egyetlen dologra (a focira) összpontosítani, máskülönben szűkszavú, nehezen barátkozik, idegenek társaságában pedig kifejezetten rosszul érzi magát. Leó, testvérem, üdvözlégy a klubban! Június 16., hétfőElőrehozott lapzárta, hogy zavartalanul megnézhessem a német–portugál meccset. Egressy írja a Portugálban, hogy Gauguin negyvenéves koráig hivatalnokként dolgozott, volt felesége meg három lánya, aztán egyszer csak összepakolt és elutazott Tahitibe. Három év múlva levelet küldött a családjának. Ez állt benne: „Jól vagyok. Festek. Gauguin.”Az én levelem így hangzik: „Jól vagyok. Focit nézek. Jóska.” Gazdag József(A cikk lapunk keddi futballmellékletében, a Focitippben jelent meg.)