Édes reménységek

Az ukrajnai háború napra pontosan nyolc hónapja tart akkor, amikor e sorokat írom. A konfliktus mértéke lassan-lassan minden rémálmot felülmúlóan rúgja napi szinten gyomorszájon az embert. Mivel minden jel szerint messze van még a vérontás vége, ezért aligha tudjuk kitalálni, hogyan is fogunk tovább élni a február 24-i utáni Ukrajna ólomsúlyával. Le kell-e számolnunk bizonyos nemzedéki reménykedésekkel?

A szlovákiai Y generáció tagjaként talán többedmagunk nevében is leírhatom: a fegyveres konfliktus réme elkerült minket. Ez voltaképp páratlan ajándék volt a 20. század végén és a 21. század elején. A gimnáziumi osztályom idősebb tagjait a sorkötelezettség utolsó rángatózásaikor még elhívták ugyan katonai egészségügyi vizsgálatra, de a tavasszal születetteket már nem. A politika eközben szerencsére nem volt képes másra, mint arra, hogy mint a magáról megfeledkezett vendég, néha odarondítson az udvar sarkába. Volt ugyan tankokkal fenyegetőző Slotánk, a nemzetiségi viszonyokat az erőszakos esetekig előszeretettel kiélező Mečiarunk vagy Ficónk, a társadalmi ellentéteket a végletekig megmérgező és kihasználó Orbánunk és Gyurcsányunk – ám ezek a „mozzanatok” javarészt mind megálltak egy bizonyos pontnál. Földrajzilag nem minden nemzedéktársunk járt azonban ennyire jól. Egy sercintésre tőlünk, a Nyugat-Balkánon egy kemény évtizedig tartott a jugo-szláv haláltusa, családok százezrein ejtve sokszor még ma sem gyógyuló sebeket. Kicsit távolabb, de még mindig elérhető távolságban, 2000-2500 kilométernyire zajlottak Groznij, Aleppó vagy Moszul (a városok sorát sajnos még folytathatnánk) ostromai. E gyászos sor folytatható ma Ukrajnával.

Szlovákiából nézve tehát mindvégig testközelben folytak körülöttünk a tömeges vérontások, de a generációnknak legalább jutott abból az édes meggyőződésből, hogy mifelénk ez már nem lehetséges. Ám valóban nem az? Mind magyar, mind szlovák oldalon sokan vannak, akik az orosz casus belli februári hangoztatásakor szaporán bólogattak, nem is annyira titkon örvendezve annak logikáján. Hiszen Putyin „ősi” orosz területeket szerezne vissza, miközben a demokrácia nevű bohóckodást meg csak Patyomkin-paravánként tartaná fenn stb. Az efféle lózungok például épp a magyar szélsőjobb számára értek fel mézédes nótaszóval, hiszen titokzatos új elixírrel töltötték fel a trianoni revízió álmát. Írd és mondd: magyar közszereplők néha alig burkoltan adták tanúbizonyságát annak, hogy Ukrajna esetleges területi szétesése nem lenne épp ellenükre. Mi több! Bizonyára ezzel gondolták, gondolják kezelni az ukrán nacionalizmus vadhajtásait is.

A nyomorúságot nyomorúságra halmozó 20. századi történelem ha másra nem, arra megtaníthatott bennünket Európában, hogy az országhatárok etnikai alapon végzett fegyveres „kiigazítása” épp annyira rossz ötlet, mint ahogy a lelkek üdvözülésének intézése háborús eszközökkel is az volt a 18. század előtt. Elég ugyanis egy kis megcsúszás a dolgok menetében ahhoz, hogy a fényes eredményt véres hullahegyekben lehessen mérni.

Hogy Szlovákiában egy generáció eddig – s bizonyos értelemben még ezután is – édes reménykedésbe ringathatta magát afelől, hogy a helyi háború esélye a nullával egyenlő, az talán mégsem véletlen. Ám hogy ezután is így legyen, ahhoz már ennek a nemzedéknek kell elvégeznie a munka rá eső részét. Rajtuk, rajtunk a sor.