Demokratikus kor- és kórkép

Így izmosodik a politizálás! A hatalom szerkezete önállóan és öntörvényűen működik, sajátos érdekei és törvényei szerint, mozgása öntörvényű. A stratégia is feloldódik, inkább a taktika dominál. Talán okkal: ilyen a demokratikus politizálás természete. Lehetséges az, amire van politikai akarat. Amire nincs, az nem létezik. Az állampolitika szerkezetének, a közérdeket szolgálni hivatott gépezetnek működéséről a politológusoktól tudhatunk meg bizonyos információkat, háttértudósításokat, összefüggéseket, netán titkokat. Mintha bizonyos értelemben a szerkezet „gépészei” lennének. Elemzéseik, értékeléseik a politikai csetepaték és pártküzdelmek mozzanataira, pártvezérek hadmozdulataira és szóvivők magyarázkodásaira, stratégiák és taktikák ütközésére összpontosulnak. A politikát érintő közbeszédből kihátrálnak a választóknak tett ígéretek, az emberek vágyainak és elvárásainak summája, a közérdek, nevezzük nevén: valamiféle igazság. Az igazság olyan neme és fajtája, amely az emberi sorsokból, az életből, a mindennapi valóságból ered. Ehelyett a politika szerkezete morajlik, csattogva zakatol vagy éppen ketyeg. Megtudjuk, hogyan vívja elkeseredett önharcait a hatalmi elit. Okkal támadhat hiányérzetünk, legendás „választó-lényünk” indokoltan elégedetlenkedhet. Mindennapi emberek lévén a tények mélyebb értelméről és közös dolgaink esélyeiről, az általános igazságról szeretnénk megtudni érdemes dolgokat!

Nézzük mindezt szűkebb méretekben, a magunk kisebbségi életének – bár társadalmi méretűen jelentős – eseményeiben. A múlt esztendőben voltak a parlamenti és kommunális választások. Eredményeik ismertek. A Magyar Koalíció Pártja nem jutott a parlamentbe, oda s a kormányba is a Most-Híd került. Azóta a változásokat érintő közbeszéd lecsengett, elhangzottak a vád- és védőbeszédek, az új helyzet tisztázódott. Nem célom állást foglalni ebben a kérdésben. Meg kell haladni, úgy gondolom. A politika „masinája” zakatol, és ma már nem az előbbi tények, hanem a következményeik lényegesek. Maguk a választások tényei külön tanulmányt érdemelnének, a szlovákiai magyar identitástudat és kisebbségi közérzet mélyreható elemzését. Feltárni a bizonytalanságot, a félelmeket és zsigeri aggodalmakat, az érvényesülési vágy hamis tudatát és az önmegvalósítás melléfogásait, a tisztázatlan jövőképet, a nemzetpolitika bakugrásait és önkényességét, egyszóval a kisebbségi lét mindennapi lidérceit. Gondolatmenetem első megállapítása így sem lehet más, mint amelyre a továbbiakat építem, és amely a magyar választókhoz szól, akik meghatározzák és elviselik választásuk következményeit. Tehát a választóhoz, aki felemel vagy levált, helybenhagy vagy büntet, s ezzel új helyzetet teremt. Úgy gondolom, hogy ilyen értelemben a szlovákiai magyar választó a múlt év nyarán önmagát büntette meg. A közigazgatási választásokon érzékenyebben viszonyult érdekeihez, de így is olyan kettősséget teremtett életünkben, melynek vizsgálata – ahogy mondják – megér egy misét.

Vizsgálatunk azzal a megállapítással kezdődik, hogy új parlamentünk kiszámíthatatlanul labilis, törékeny testület lett. Részben és elsősorban a koalíció és ellenzéke szinte azonos, már-már fele-fele arányú helyzete folytán. Másrészt az új pártok – az SaS és a Híd – belső ellentmondásai, gondolkodásbeli feszültségei okán. Az ellenzék egységes, célja nemcsak a közjó érdekében a kormány bírálata, hanem a hatalom visszaszerzése is. Ennek megfelelően rámenős, nemzeti értelemben megalapozott, tehát erős ellenzék. Választói támogatása szilárd. A koalíció előnye, hogy reformokra elszánt és demokratikusan európai elkötelezettségű, amit csak tarkasága gyengít; némely vonásai szinte folklórjellegűek. Óhatatlanul az jut eszünkbe, hogy a parlamentből hiányzik az MKP. A magyarság számarányával – kb. 10 százalék – arányos képviselet sajátos stabilizáló minőséget jelentene. A társadalomnak, a szlovákságnak is érdeke lehetne, hogy a törvényhozásban, annak történelmi, közérzeti és hagyományos okai folytán arányos legyen a magyar képviselet. Ismerve a politikai közbeszédet és a hatalmi hangulatot, úgy tűnhet fel, hogy hasonló állítás jóhiszeműen túlzó, akár mosolyt keltő is lehet. Nálunk még nem nyilvánvaló, amit Csehországban már kimondtak az elűzött németekkel kapcsolatban, nevezetesen hogy kár értük, mert kultúrájuk és életérzésük, másságuk okán a nemzeti gondolkodás természetes önkontrollját sugallták. S amellett a társadalom alkotóerőinek és kulturális egyensúlyának a biztosítéka lehettek. Nálunk a nemzeti gondolkodásnak ilyen realizmusa még várat magára. Pedig a hasonló értékítélet fokozottan igaz. Sok száz éves együttélésünk hagyományként is gazdag és pozitív erőt jelent. Ennek az együttélésnek, a közös népéletnek számos vonása tovább él, később lesz szó róluk. Azt azonban már most elmondhatjuk, hogy az elfogult politika olyan természetes gyakorlat és múltbeli valóság felett okvetetlenkedik, s tegyük hozzá, legtöbbször a maga érdekei jegyében, amely történelmi valóság mélyen az emberekbe rögzült, népeink természete lett, és egymás elemi elfogadására, empátiára és megértésre készteti őket. Amellett, hogy gyakorlati értékek ezek, metafizikus jellegű tömeglélektani tényezők is, a közös életérzés mélyen ösztönös vonásai.

A megfogyatkozott parlamenti képviselet a hazai magyar valóságformáló erő és jogérzék megkopását jelenti a parlamentben. A társadalmi kommunikáció természete olyan, s ez a nyelv közösségi „miszticizmusából” következik, hogy amiről nem szól a nyelv, az mintegy nem létezik. A parlamentben van a „szlovák nemzeti”, a „szlovák keresztény”, a „szlovák… unió”, a „magyar koalíció” nincs. Ennek folytán részben kimarad a politikai közbeszédből, nincs, amiért a sajtó említse, háttérré válik és megfakul. A hatalmi filozófiából hiányzik tömbszerű jelenléte, s a képviselő-testület részben elveszít egy természetes színt, egy közösségi hangot, egy sajátos életérzés és gondolkodásmód magabiztos jelenlétét, melynek csupán a nyelve más, ám tájbeli és történelmi gyökerei rokonai a többségnek. De a két nyelv és érzésvilág közös vonásai kimutathatók. A nép, a nemzet mindig is igazságosabb és bőkezűbb volt, mint a „nemzetiek”. A hazai magyar politikusoknak gyakran a szemére vetették, hogy etnikai méretekben gondolkoznak, hogy munkájuk önérdekű és magába néző volt, s mondták ezt akkor is, amikor az MKP kormánypártként sikeresen intézte országos tárcák ügyeit. Csak hát az etnikum… De a nemzetállam is etnikai képződmény! Egynemű népi-nemzeti konglomeráció, nyelvi, történelmi és életérzésbeli adottságai azonosak. Jó esetben nem az etnikai vonások problematikusak, hanem a többség és kisebbség viszonyának deformációi, amelyek a többség gyanakvásával vagy szűkkeblűségével rokonok. Döntő lehet tehát, hogy a kisebbség, méreteinek arányában egységként és cselekvő azonosságként nyilvánuljon meg a politikai és társadalmi életben.

Gondolatmenetem nem lemondó vagy ellentéteket feszegető. A Híd nem győztes és a Magyar Koalíció közelről sem talajvesztett, sőt talán most jött el az ideje. Az új parlament – és az európai történések – olyan helyzetet teremtett, amely arra utal, hogy a kisebbségi politikának vissza kell nyúlnia az alapokig. Máskor is leírtam, hogy a szlovákiai magyarságot nem (csak) a széthullás és elfogyás rémével s a megmaradás látomásával kell önmagához való hűségre inteni. Hanem a változó Európa új feltételei között való eligazodásra, demokratikus jogérzékre és korszerű létszemléletre, mintegy huszonegyedik századi nemzeti öntudatra kellene késztetni. Magyarságunk valóságformáló erejét tudatosítani kell! Hogy kell és érdemes magyarnak lenni, hűségesnek anyanyelvhez, történelmünkhöz, életérzésünkhöz. Mindenre szükségünk van, ahogy a munkára, a tudásra, a kenyérre. A magyar nyelverő és sorsérzés az ország múltjában él, jelenében van, kultúránk és szellemiségünk szerves része a társadalom alkotó törekvéseinek. Mind a tudományos és műszaki, mind a humán műveltség alkotóerőinek teljesítményében részt vállalnak a kisebbségi (magyar) szakemberek. Talán nem látványos jelenség, a többség dominanciája elfedheti, de az sem igaz, hogy valahol a mélyben zajlik, szegényesen és elrejtve, mindenütt a nyomára akadunk. Olyan élő magyar önerő ez, amely folyamatosan jelen van és teszi a dolgát. A kommunális választásokon is érvényesen mutatta magát a helyi szín, a közérdek, az érzület. Az állampolitika, benső ellentmondásai folytán, nehezen és fokozatosan valósít meg pozitív változásokat, „európai értékeket”, s kisebbségi életben és jogrendben, még a koalíció pártjainak politikai érzékenységei is akadályt jelenthetnek. Az élet minőségének és a vidéki lét kvalitásainak a megteremtésében jelentős – talán döntő – szerep juthat a helyi képviseleteknek. Ennek a benső önerőnek a fejlesztő növelésében, melyről már szóltam, fontos tennivalók várnak a Magyar Koalícióra. Olyan paradox helyzet is előállhat, hogy a párt a kisebbségi tudat és identitás gazdagításával ahhoz (is) hozzájárul, hogy ellenlábasa – a Híd – a parlamentben és kormányban egységesebb magyar tömegekre támaszkodva képviselje a kisebbségi érdekeket. A szlovákiai magyarságnak meg kell találnia méltó helyét és szerepét abban a szélesebb körű nemzeti megújulásban is, amely ma a Kárpát-medencét jellemzi. Mert ez is része annak az általános közép-európai mozgásnak és államközi szerveződésnek, amely az európai változások egyik erőforrása lehet. Amelyben a visegrádi négyek és a Duna menti országok érdekszövetségére, alighanem történelmi feladatokat osztva rájuk, meghatározó munka vár.

A világ dolgainak alakulásában a történelemnek meghatározó szerepet gondolok. Közép-Európa tekintetében különösen, és Európa értelmében is mindenképp. Könnyű lenne azt állítani földrészünkön, hogy szinte minden rosszért a múlt felelős. Ez ugyanis így csak félig lenne igaz. Elgondolkoztató viszont, hogy a múltban nemcsak a gondok gyökereit találjuk, hanem arra mutató példákat, fogózókat is, hogy a bajok megoldását hol, merre keressük. Szóltam már arról, hogy a szlovák–magyar együttélés történelmi évszázadait nem terhelik kemény harcok, véres összecsapások, ádáz gyűlölködés. A tizenkilencedik század s a nemzeti törekvések állították szembe egymással a két népet, s a huszadik század elmélyítette ezeket a konfliktusokat. Az eltérő nemzeti érzület tápot adott a politikának, hogy ellenségképeket alakítson ki, erre építve a nemzeti önerőt. Ám a népi együttélés békéjét ez is csak néha, kiélezett hatalmi helyzetekben érintette. A politikai gépezet zökkenései ma sem zavarják a turizmus és a határ menti forgalom, a bevásárlóutak és a kulturális érintkezés nyugalmát, a népek között „a helyzet változatlan”, a magyarokat ott gyűlölik, ahol nincsenek. Ahol élnek, elvannak szomszédaikkal. Az abszolút nyelvi különbözőség mellett akár csodaszámba mehetne az a mentalitásbeli és népéleti hasonlóság, amely a két népet jellemzi. Nemzetközi szociológiai vizsgálatok és kutatások mutatták ki, mennyire hasonlóak a szlovák és magyar lelkiség és temperamentum, a népi kultúra és gondolkodásmód alapvonásai. Mintha egy valóságból fakadnának. A közös történelmi múlt, a Bécs és a Habsburgok uralma alatt élő Felső-Magyarország kultúrája és nyelvei, a latin és német nyelv dominanciája mellett bonyolult módon fejlődtek. A magyar nem volt „Uhorsko” államnyelve. Az 1843-ig a latin volt, s részben a német. A monarchiabeli Magyarországon a magyar államnyelv kora tehát kb. 75 évig tartott, amit a mi kisebbségi létünk időszaka jócskán meghalad. Persze naivság lenne azt hinni vagy bízni benne, hogy a történelem értékeinek és tanulságainak előtérbe állítása varázspálcaként lecsillapítja a mai politikai hadszínterek, pártfrontok nyugtalanságát, és belátásra, netán nézeteik felülvizsgálatára készteti az ellenségképre és szembenállásra építő politikusokat. A Trianon előtti Nagy-Magyarország is a történelem emléktartományainak a része, egyes szlovák politikusok aktualizálják és lobogtatják, amikor érdekük. Tévedéseit tisztázták a magyar történészek, már csak tanulságai élnek az új nemzettudatban, amely betagol minket is a vajúdó közép-európai valóságba és végső soron az alakuló jövő Európába.

De nemcsak a múlt pozitívumai nem képesek csodákra, hanem a sokat említett „európai szint” sem problémamentes. Eszmeisége, gondolati töltése nem tisztázott eléggé, gyakorlata pedig csupa ellentmondás. Az EU a nemzetállamoknak inkább bő anyagi és gazdasági forrás, mint morális érték, minél gazdagabb részesedést igyekeznek elérni belőle. A jövőt közvetlenül érintő morális kérdések, a jogok és kötelességek érvényesítése, a közös etikai kódex betartása, az anyanyelvi jogok és etnikai aránytalanságok kezelése általában elmarad a politikai érdekek dominanciája mögött. Ezekből egyetlen problémát emelek ki, melyet Európának – úgy gondolom – a saját hitelessége érdekében meg kell oldania: az őshonos kisebbségek jogállását. A történelmi értelemben földjükön honos népcsoportok és szórványok jogállását, amelyek ott kívánnak európai szinten élni, ahol évszázadok óta élnek. S ez nemcsak emberjogi kérdés, hanem időszerű morálpolitikai kötelesség.

Duba Gyula