Csendes lopás

Miért botrányos a katonai ingatlankezelő ügynökség sajtószemlés szerződése? Mert a Smer volt szóvivőjének cége kapta a megrendelést? Vagy mert ennyi munkáért sok a 11 520 euró? Fontos kérdések, ám nem ez a lényeg. A kérdést így kell helyesen feltenni: miért van szüksége egy sosem látott, sosem hallott kis állami ügynökségnek sajtószemlére?

Az állami pocsékolással nem az az alapprobléma, hogy ki mennyiért rendel, hanem hogy milyen munkát rendel. A bürokrácia és a kliensrendszer nem létező igények alapján támaszt keresletet, amelyre a rendszer aztán megadja a megfelelő kínálatot is. Ez az alapprobléma. Ha valami miatt egy állami ellenőrző szerv vissza is lökne egy ilyen szerződést versenytárgyalás kiírására, alacsonyabb összeget tartalmazó szerződés megkötésére kötelezné az állami hivatalt/intézmény/ügynökséget, az alapprobléma nem oldódna meg. Ilyen megrendeléseknek ugyanis nem lenne szabad megszületniük. Ez a 11 520 eurós biznisz csak egy a sok közül. Egy külön kis ügynökség tudná csak – szorgos munkával – felmérni, a hivatalok hány felesleges megrendelést generálnak egy év alatt. Az már külön kérdés – talán egy leendő doktori disszertáció témája –, hogy ezek hányadrésze születik politikai megrendelésre, s mennyi megrendelést termel ki maga a bürokratikus rendszer. Az állam egy évben 5 milliárd eurót költ beszerzésekre – áruk és szolgáltatások vásárlására. Ez az államháztartás kiadási oldalának több mint negyede. Ennek az emberi léptékkel felfoghatatlan összegnek hányadrésze megy el a fentiekben leírt, sajtószemleszerű kiadásokra? Ez az alapkérdés. Amikor pedig a politikusok széttárják a karjukat, mondván, nincs már hol spórolni, a hivatalnokok bére évek óta befagyasztva, az oktatásügyi és egészségügyi kiadások alig növekszenek, nyugdíjakat nem lehet megvágni, mert az antiszociális barbárság, akkor azt kell mondani: az ilyen felesleges kiadásokat tessék lenyesegetni. S mindjárt meg lehet spórolni pár száz millió eurót! A gond csak az, hogy az ilyen pénzkidobások a rendszer részét képezik – valamivel jól kell lakatni a klientúrát. Mellesleg rendkívül nehéz kimutatni, mennyi pénz is tűnik így el a rendszerből – ugyanis gyakran viszonylag kis tételekről van szó –, amikor a választók ingerküszöbét nem érik el az ilyen lopások. Konklúzió helyett így nem először azt kell konstatálnunk: a politikai és társadalmi kultúrának kell megváltoznia ahhoz, hogy ez a jelenség marginalizálódjon. Ez pedig nem megy egyik napról a másikra.