Csalánosban

MIKLÓSI PÉTER

Ennek az országnak pontosan olyan vezetőrétege van, amilyent megérdemel – pöccint az orrunkra egy interjúban a politológus, majd hozzáfűzi a maga próféciáját – és változás ebben csak akkor volna remélhető, ha a polgárok többsége vállalná azt, ami reá tartozik: „a politikát”. És akkor mi lészen? – kérdezem én, mert egy viszontfricskával csavarintható a dolog afelé is, hogy ugyebár ennek az országnak a politológusrétege szintén csak olyan, amilyent megérdemel. Elvégre ne tagadjuk, jó az, aki jót érdemel.

A honi politika pártszéli fodrozódásán elmélkedő politológus okfejtése szerint tehát a polgárok többségének vállalnia kell „a politikát”. Az újságírónak viszont legyen szabad megjegyeznie: a polgár vállalt már egykor gyermekáldást, a szociban vállalta a bezártságot, a ’89 utáni szabad világban az útkeresés kutyakomédiáját – most meg „a politikát” kell(ene) vállalnia. Igen ám, csakhogy az országnak kóros közvélekedése van „a politikáról”. Ugyanis azt mondja az ország: más a politika és más az erkölcs. Így hát az vesse rám az első követ, aki nem úgy érzi, hogy ez bizony egy meglehetősen makacs belső ellentmondás; s így bizony elég nehezen értelmezhető az elvont, idézőjeles politika fogalma. Nehezen, mert manapság szabadon választott, konkrét politikusok foglalnak helyet a parlamentben. Nem sorolok neveket, mert azok függvényében a hibbant konkrétumokat is taglalnom illenék. Ettől még a lényeg lényeg marad: az országban pluralizmus van, lehet turkálni az alternatívák között. Bár inkább kényszerturkálás ez, hiszen vak, aki nem látja: jobbára igazodásban vagyunk, nem azonosulásban. Csendes óráiban a honpolgár rádöbben, hogy van már zöldségese, van hentese, könyvelője, autószerelője, bankja, van háziorvosa, gyógyszerésze, közjegyzője; és ha már igazodásban van hozzájuk (noha egyiket sem szereti, csak fönntartja velük a kapcsolatot), akkor belefér ebbe a sorba egy-két politikus is. Hogy az illető úgy sertepertél a hatalom környékén, ahogy azt szinte kizárólag az ő érdekei kívánják? Egye fene, manapság ilyen a világ. Alapvetően az érdek munkálkodik benne; a vállalás, az erkölcs meg az ilyenek kikoptak belőle... Nyilván ez okozza, hogy a mezei polgár egyre gyanakvóbb. Már nem is az a baja a politikusokkal, hogy veszekednek, hanem hogy gyaníthatóan álveszekednek. Tépik, szaggatják egymást ahogyan kell, no de azután, a folyosón meg megy a sundám-bundám. Gyaníthatóan. Mert néha a politikusok maguk is célozgatnak erre. Aztán csodálkoznak. S csodálkoznak a politológusok is. Hozzáfűzvén, hogy a társadalomnak vállalnia illenék „a politikát”.

Hát nem is tudom. Itt ugyanis az állampolgárok négyévente választani járnak – mi kellhet még ennél is több? Ajnározgassuk, vagy éppenséggel kövezzük meg a politikusokat, hogy ettől legyenek erősek és fantáziadúsak? Hogy olyanok legyenek, akár a mesebeli okos leány: hozzanak is ajándékot, meg ne is, segítsenek kimászni a kátyúból, meg ne is?

Szerintem, mi választópolgárok maradjunk csak az egészséges gyanakvásnál, a csipetnyi cinizmusnál, a kicsinyke szkepszisnél, mert mindez épp hogy erősíti, nem pedig gyöngíti a rendszert. Voltaképpen arról van szó, hogy mostanában az ember már nemigen vágyik beléomolni „a politikába”. Ellenkezőleg. Rádöbbentünk, hogy inkább a három lépés távolság az ajánlott, hiszen „a politika” és az erkölcs elturbékol egymás mellett, mint két gerlicemadár a galambdúc tetején.

A honpolgár meg marad odalenn. A csalánosban.