Csak az kérjen véleményt, aki azt el is tudja fogadni!

Összeállított egy névtelen kérdőívet, melyet az ebédosztáskor minden gyerek kezébe nyomott, majd kitöltve másnap egy dobozba kérte behajítani. Egyszerű kérdéseket tett fel: mi a kedvenc ételed az iskolai étkezdében, mit ennél szívesen, mi az, amit nem szeretsz, min kellene változtatni?

Másnap sorra érkeztek a lapok. A konyhavezető lelkesen bólogatott, önmagát is nyugtatva, hogy van értelme ezeknek a modern kísérleteknek, hiszen tényleg van véleményük a gyerekeknek, biztosan akad néhány, amelyből lehet majd meríteni. Egy nap alatt legalább száz vélemény, személyes tapasztalat gyűlt össze, amely olvasására a konyhai személyzet délután ült össze. Az első egy gondosan hajtogatott lap volt, rajta gyöngybetűkkel, hogy a valószínűleg kitűnő tanuló mindent szeret, minden finom és nincs kérése a szakács nénikhez, majd a végén ott állt a köszönöm szócska. Az egyik szakácsnő ki is húzta magát, szerette ugyanis a munkáját és úgy érezte, ehhez hasonló levelekre számíthatnak, hiszen ők nagyon igyekeznek. Majd előkerült egy foltokkal tarkított, a szélén megcincált lap, amelyen látható kézírás olvasása már nem is volt egyszerű feladat. Lassan alakultak szavakká a betűk a konyhavezetőnő szájában, aki meg-megtorpanva ejtette ki a szavakat. A lapon ez állt: a Gizi néni büdös, mert meg van izzadva. Gizike, aki soha nem tűnt ki semmivel az életében, azonnal elvörösödött, a konyhavezető pedig zavarában félretette a lapot. Akarva-akaratlanul a többiek tekintete pásztázni kezdte, a kíváncsiság vagy rosszindulat hajtotta őket, látni akarták, vajon áll-e ott még valami. Állt. Csak ennyi: süssenek hamburgert!

Gizi néni az öltözőbe ment, s mikor visszajött, sírás nyomai látszódtak az arcán, de a pólóját kicserélte, tisztára.

A következő egy egyszerű és tömör üzenet volt: palacsinta, halrudacska, hasáb és soha semmilyen főzelék. A vezető sóhajtott, és csak annyit mondott: várható volt. A negyedik lap szétnyitása előtt az ötletgazda hezitálni kezdett, arra gondolt, talán jobb lenne ezt egyedül csinálni, szegény lányok, biztos nem könnyű ez nekik! A következő lapon pici betűk, elnyúló mondatok jelentek meg, mintha nagyon nehéz lett volna azokat leírni: „Én csak azt szeretném kérni, hogy ne tessék velem kiabálni, amikor valamit nem eszem meg, mert akkor nekem nagyon rossz.” Amikor a mondat életre kelt, mindenki arca bekeményedett. Sorra jöttek a magyarázkodások. Volt, aki hárított, de hiszen én soha nem mondom ezt senkinek. Más viszont védekezett: ő csak jót tesz azzal, ha visszaküldi a gyereket, hogy egyen még az ebédből, és miféle tiszteletlenség ez a mai gyerekektől, bezzeg az ő idejükben, az anyja akkora pofont adott neki, ha visszavitte az ételt, de ezek a gyerekek semmit nem becsülnek, milyen dolog az, kidobni az ételt kóstolás nélkül! A harmadik konyhás néni felállt és bejelentette, ennek semmi értelme. Ugyan mire jó ez? Most már a diákok diktálnak, mit akarnak és mit nem? Ezt ne ők döntsék el, ez itt végtére is egy iskolakonyha, szabályok vannak! A konyhavezető elmosolyodott, majd bejelentette: a többit egyedül olvassa el. Gizike maradt csak vele. Az újabb lap mindegyikén megjelent egy-egy gyermeki lélek, személyiség, felvetés, nyers vagy tisztelettudó vélemény. Ezek szerint az iskolakonyhát be kellene zárni, olyan rossz az étel! De kiderült az is, hogy minden étel ehetőbb cukorral, mindenki vágyik a pizzára, de olyan olaszos módon, nehogy már lepényszerű tésztán kínálják! Majd az egyik, talán már kilencedikes tanuló, akinek az írása szinte olvashatatlanul laza volt, az ékezeteket pedig simán elhagyta, ezt üzente: a konyhavezető biztos lopja a pénzt, ha ennyit kér azért a moslékért, tuti meggazdagodott belőle.

Hetekig tartott megemészteni a véleményeket. A konyhavezető gondosan összehajtotta a papírokat, majd úgy tett, mintha sosem látta volna, bezárta a szekrénybe. Hülye ötlet volt, gondolta. Az iskolai étkezdében azóta is főznek főzeléket. Mert az, hogy a gyerekeknek van véleményük, nem azt jelenti, hogy komolyan is kell venni, vagy lehet velük valamit kezdeni.