Capone, vagy Schafarzik?

Mátyás, az igazságos alapvetően centralizáló, abszolutisztikus királyságot bevezető, saját hadsereggel rendelkező, sikeres uralkodó, és még a sajtója is jó. Vagy itt van Angyal Bandi, Rúzsa Sándor, a betyár mindenit! Rablók voltak, sima bűnözők? Vagy igazságosztók? Hajlamosak vagyunk Zorrót idealizálni, meg ott van Robin Hood, ha már anglikanizálódik a rendszerváltás utáni kultúra – nem hiába nem idézzük fel a szüleiket feljelentő hős szovjet pionírokat, akikről a negyven felé tartó nemzedék legalább az alsó tagozaton tanult még.

Mi bajunk a hősökkel, legendákkal? Csak annyi, hogy néha sikerül igazi gazemberekből hősöket fabrikálni, de ha a mai megfelelőjükkel találkozunk, akkor bizony simán szidjuk a rendőrt, ügyészt, bírót, aki nem tud rendet teremteni. Legendává vált Al Capone, filmet is forgattak róla, amolyan szerető keresztapa képe jelenik meg a hollywoodi termésen nevelkedett nemzedékek előtt. Nem hunyjuk le a szemünket és nem gondolunk arra, hogy Capone utódaitól kisvállalkozók, kis adósok, kényszerpályán mozgó emberek reszketnek manapság mindenféle hatékony védelem nélkül. Hogy a mai Angyal Bandikat bizony szívesebben látnánk börtönben, mint szabadlábon, s nem biztos, hogy egy mai Mátyásnak örülne a jónép.

A mexikói újságírók a minap üzentek Chicagóba, legyenek már oly kedvesek, Joaquín Guzmán drogbáróból ne gyártsanak legendát. Igazuk van, Caponéból már sikerült, ki tudja, hogy az Escobar-félékből mikor sikerül, pedig sok, nagyon sok vér, nyomorúság, emberi tragédia fűződik mindegyikhez.

Időszerűsítve a hős vagy legalábbis elfogadható vezér problémáját s vonatkoztatva a mai Szlovákiára: egyre világosabb, hogy a munkanélküliség látványos növekedésének elsőrendű oka a kormány munkajogi szabályozásában keresendő. A tavalyi munkajogi változások gyümölcse az a statisztika, amely mögött emberi sorsok, egzisztenciák vannak, becsődölt családok, kisebb falat kenyér, rossz esetben végrehajtó, és ami a legrosszabb: kilátástalanság és szkepszis. Senki nem mondhatja, hogy utólag könnyű okosnak lenni – szóltunk időben. Nem is egyszer és nem is halkan.

S akkor az egyszeri kommentátor megnézi a pártpreferenciákat, megnézi, hogy azok regionálisan miként oszlanak meg, és nem hisz a szemének. Az ország azon részein, ahol a leginkább sújtja a munkanélküliség a tisztelt választót, éppen az a párt a legsikeresebb, amely mindezt okozta. Értik? Nos, nem olyan nehéz megérteni. Ahol nemzeti hős lehet az a betyár (és most mindegy, Angyal Bandi vagy Juraj Jánošík), aki soha semmilyen értéket nem teremtett, de senki az égvilágon nem emlékezik arra, ki volt Barok és Mészáros (Füleknek gyárat, megélhetést adtak), vagy ki volt Nehera (a csehszlovák textilipar legalább Baťa nagyságú atyja), ott ne csodálkozzunk. Fogalmunk nincs, ki volt a magyar iparban Schafarzik Ferenc vagy az építészetben Feketeházy János. Nos, itt a limuzin kerekeit csikorogtató zsebmaffiózó lökött fia a legény a csárdában, nem a bencésekhez készülő fizikus zseni. Ezek után lehet összeesküvés-elméleteket gyártani az amerikaiakról (vagy a németekről), és lehet asztalt verve szidni az édes jó anyjukat. Az igazságtalanság érzését pedig le lehet öblíteni egy jó adag borovicskával, hogy aztán megint futóbolondokra szavazhassunk, ha eljő az ideje. A podpora meg évről évre kisebb lesz, mert nincs, aki befizesse a rá valót.

Minderről nem mások tehetnek. Mostanság legalábbis nem.