Bohócból erős ember

Ellenfelei mintha nem ismerték volna fel politikusi képességeit.

Négy évtizede nem látott súlyos vereséget szenvedett az angliai és walesi helyhatósági választáson a kormányzó brit Munkáspárt, amely a rendkívüli kudarc végső mozzanataként a fő trófeának tekintett Londont is elvesztette. 

Ha nem olvassuk figyelmesen az előző mondatot, akár azt is hihetnénk, friss hírről van szó. Pedig mindez 2008 tavaszán történt. Éppen 11 éve lett a munkáspárti fellegvár, London új főpolgármestere a konzervatívok 43 éves különc fenegyereke, Boris Johnson. Abban a kampányban a metropoliszt akkor nyolc éve vezető baloldali Ken Livingstone azt kérte az emberektől, ne szavazzanak erre a politikai bohócra, aki csak egy rossz tréfa.

Milyen érdekes a politikai rövidlátás természete: hiába vezette utána Londont nem is ügyetlenül Johnson, olimpiát is rendezve, ám ezúttal is hasonló hangulatban kezelték ellenfelei. Nem tették el fontos tanulságként a bő évtizeddel korábbi eseményeket, az extravagáns szőke politikust továbbra is komolytalan bajkeverőként állították be, aki reménytelen helyzetben a konzervatívok élére ugorva úgyis bukik egy hatalmasat, hogy aztán eltűnjön a politikai süllyesztőben. Hát, nem így történt. 

Nincs »ha«, nincs »de«, az Egyesült Királyság 2020. január 31-én kilép az Európai Unióból.

(Boris Johnson brit miniszterelnök)
Először is, Johnson pofonegyszerű dolgot tett: betartott egy ígéretet. Nem kívánta tovább csűrni-csavarni a brexitet, hanem elfogadta a korábbi népszavazás döntését, és azt mondta, azt végre kell hajtani, kilépve az EU-ból. És ehhez kellett politikai bátorság. 
Kampányát a kilépésre alapozta, megértve a közvéleményt, megértve a választási rendszer sajátosságait, s magához szippantva a kilépéspártiakat is. 
Donald Trump, Orbán Viktor, Boris Johnson: látunk párhuzamokat? Szerintem látunk: az úgynevezett populizmust, amelyet én kifejezetten pozitív tartalmú szónak gondolok abban az értelemben, ha közelebb hozza a politikát az emberekhez, azaz szóba áll a választókkal, kíváncsi (vagy ügyesen úgy tesz) az emberek véleményére, a közéletet nem valamiféle technokrata elit elszigetelt játékának mutatja mások feje felett. Ellenfelei szerint persze demagóg és felelőtlen – hogy kinek van igaza, innentől megmutathatja, mert Margaret Thatcher óta nem látott mértékű konzervatív győzelmével megteremtette a lehetőséget nyugodt kormányzásához.

Politikám: az egynemzet-konzervativizmus. A brexit mellett nagy hangsúlyt fektetünk a szociális szektor, legfőképpen az egészségügyi rendszer fejlesztésére, mely mindenki rendelkezésére áll, legyen gazdag vagy szegény.

(Boris Johnson a győzelme után) 

Johnson más jobboldali populistákhoz hasonlóan megértette, hogy a baloldal a modernizáció bűvöletébe kerülve elhagyta régi szavazótáborát, a hagyományos alsó középosztályt és a leszakadókat, ő pedig megnyerte ezeket a társadalmi csoportokat, ahogyan tette Trump és Orbán is. Ígéretei ennek megfelelően klasszikus szocdem húrokat is pengetnek.
Johnsont akkortól kezdtem érdeklődéssel figyelni, mikor elolvastam példaképéről, Winston Churchillről írt elmés és szórakoztató történelmi életrajzát (A Churchill-tényező. Hogy csinál egy ember történelmet?). Az újságíró Johnson lényeglátó gondolkodónak tűnt ki, s némely párhuzamok is szembeötlőek voltak a nagy angol államférfi küzdelmes előéletében a hatalomig, hiszen őt is igen sokáig szélsőséges, veszélyes, ingadozó és komolytalan bajkeverőként kezelték a konzervatív oldalon.
Ne rugaszkodjunk el: Johnsonról most fog kiderülni, mekkora játékos és politikusi kaliber. 
A korszellemet megértette, a neheze most jön. Ellenfelei számára pedig az eddigi tanulság az vele kapcsolatban, hogy óvatosan a rivális tanulmányozásával és gyors leírásával.