<div>A busz minden ülőhelye foglalt volt, az apácák párosával ültek. </div>
Belégzés
Nowy Targban szállt fel a férfi, két oldalt felnyírt haja hátul varkocsban végződött, az arcát több napos borosta fedte, a nyakán pirosra égett a bőr. A kislányt csak akkor emelte fel, mikor már kiért a pályaudvarról a busz, jobbal a csomagtartóba kapaszkodott, a baljára ültette a gyereket. Annak rémült és fáradt arca az ablaküvegen tükröződött, egyik karjával az apját ölelte, a másikkal a mackóját himbálta. A férfi alkarján megfeszültek és elernyedtek az inak, ezt az apáca is láthatta, ahogy a rózsafüzér végére ért. Hirtelen állt fel, és mutatott a helyére, az apa elmosolyodott, az arcán büszkeségféle ömlött szét. Mint a délelőtti nap az üléseken, fényesebb lett a karfa és a férfi bőre is. Az ablaknál ülő apáca az ölére mutatott, aztán a karját nyújtotta, és a térdére vette a gyereket, az első apáca is visszaült a helyére. Néztem a férfi kék szemét, ahogy biztatóan a tekintetembe kapaszkodik, nem tudom, ki tartott kit, de már két kezével támasztotta a buszt, míg én a mackót az ölembe vettem. Körben ugyanazok a hegyek emelkedtek, mint belül. David a felhőkön csüngött, én pedig valami fontosat akkor tanultam a hitről, hogy úgy tart meg, mint az erős férfikarokat az inak. Rugalmas, erős köteléknek gondoltam, elképzelni sem tudtam a szakadást, az inak és a hit végét. Mire Krakkóba értünk, apám arcán a borosta újra sötét lett, ahogy a felhők mögé bújt a nap, szúrósnak éreztem, mint a kövek szélét a talpam alatt Giewont felé haladva pár nappal korábban. Apám szeme alatt a ráncok, mint megannyi sziklahasadék, mégis úgy éreztem, lággyá tették a vonásait, keménységében az én gyermeki gyengeségem és törékenységem tükrözte vissza. Az apáca ölében ülve a szék kárpitját nézve aludtam el, velem szemben az aranyfoltok, mint előző nap a fejem felett, David csillagai. Kint ültünk a ház tornácán, vártuk a csillaghullást, apám legalábbis így nevezte. Emlékszem, ahogy nézek felfelé, bele a mély semmibe, káprázik az ég, olyan közelinek tűnik, mintha szabad kézzel el tudnám érni. Közben David arról beszél, reméli, egyszer én is eljutok a Tejútra, meglátom, megélem, ami neki megadatott. Anyám végtelenül távol van most, távolibb, mint a csillagok, de nem jut sok időm elmerengeni, nem hagyja, hogy fájjon Chilia hiánya, David folytatja, emlékezzek, abban a mélységben, visszafordult magasságban nem lesz senki, nincs sem szerelem, sem más élete. De emlékezzek arra is, nem kell félnem tőle, akik erre indulnak el, hagynak emléknyomokat egymásnak. Meg vagyok ijedve, nem értem, amiket mond, fázom is kicsit, jobb lenne, ha újra a Göncölről lenne szó, a pontokról, amiket összekötve formát láthatok, szekeret vagy koporsót képzelve magam fölé, de apám most egyesével szakítja le a fejem fölül az összes csillagot, ne rajzoljak magam elé képzelt labirintust. Nem értem, mi változott. Nem értem, miért pont most változik. Eddig erősen tartott, hagyta, hogy csillagokat lássak bele az égitestekbe, de most csak a kicsi van, ami óriási nagy is egyben, távolról csillag vagy pont, közelről viszont még kevésbé értem a világot. Anyám emléke köt és földel, a szabad ég alatt azonban egyre gyérebben világít ő is bennem, pislákol, aztán kialszik, mint a gyertya lángja. Kérdeznék Davidtól, de nem merek, félek, minden szava újabb világokat számol fel bennem, hagyom, beszéljen, hagyom, hogy közben eltűnjön az erdő is, ami körülvesz. A fákból csak a mélysötét marad, elnyel a fénytelenség, vakulok, direkt nem nézek fel az égre, tökéletesen sötét van idelenn, pont, mintha becsuknám a szemem, ki is próbálom, az jobb, megnyugtatóbb, mégiscsak belül van. Még hiszem, hogy tud változni. Ha kinyitom, valami gyönge fény biztosan éri, muszáj, hogy legyen különbség a bent és a kint között, nem lehet, hogy ugyanúgy ne legyek, mint a fenyves, nem lehet, hogy engem is éppen úgy nyel el az éjszaka, mint az éjszakát fogja majd a nappal pár óra múlva, most már annyira félek, hogy sírhatnékom támad, legalább a folyó vinne magával, azt nézve ugyancsak lenne valami reményféle, de itt nincsenek vizek, David kék szeme is kiszárad éjfélre, rá sem merek nézni, mert még az sem lesz.Aztán úgy van, hogy az ember belelát dolgokat oda, ahova nem kellene, és nem látja, ami a szeme előtt van, ezt mondja apám, most újra értem a szavait, a hangja ismerős, fénytől függetlenül az a régi árnyalat. Fáj majd, Titili, ahogy haladsz előre, és hiába járod az újabb vagy újra a régi utakat, nem hoz megváltást. Keresel majd te is, hisz a lányom vagy, járod majd a saját hegyeidet, és nem tudok neked semmit ígérni, hol van, van-e, lesz-e megváltás. Figyeld majd a ritkuló utat, ahogy a kavicsos ösvényből egyre nagyobbak lesznek a sziklák. Aztán figyeld majd azt is, ahogy felkopnak a fenyők törzsei, figyeld, ahogy mindegyik képtelenség, de szálfaegyenesen áll, mintha lenne a világon olyan teremtmény, ami nem kérdez. Akiben nincsen semmi kétség. Tudod, amikor először voltam a hegyen, mi fogott meg benne? Nem a csönd és a természet zaja. A saját levegővételemé. Hogy hallom dobogni a fülem. A városban minden túl hangos volt, én voltam túl hangos magamnak, de az erdőben egyszerre megszűnt a kint és a bent. A fák lélegeztek bennem, és belőlem tűnt el az a millió kérdés. Szeretem anyádat, Titili. De az erdőben ő is elválaszthatatlan tőlem. Értelmét veszti, hogy külön gondoljak rá. Kicsi, tudom, hogy ezt még nem érted. Vajon mire emlékszel majd ebből az éjszakából? Alszol, kincsem? Jó lenne valami biztosíték, látod, magam ellen beszélek, ellent mondok magamnak, így a helyes kifejezés, fáradt vagyok én is, látod, de Titili, bár fogalmam sincs, mi ez, egyre kevésbé hiszem, hogy egyáltalán létezik ez az egész, de az, hogy te élsz, az érzem, hogy fontos. Mindaz, amit megéltem, amit tudok, benned értelmet nyer. Nem, nem terhellek elvárásokkal, amíg alszol, talán valahogy beléd lehet ringatni azt, amiről dadogok, de a fenébe, én sem értem. Annyi magányos éjszaka után a hegyeken, Titili, a Manaszlu, Kailash és az Annapurna után mégis most érzem magam a leginkább egyedül. Ahogy itt vagy. Mert micsoda bűnt követtem el ellened, hogy a világra hívtalak? Ennyi kérdés és ennyi kétség között élni, hogy volt jogom ezt tenni veled? Itt vagy az ölemben, és alszol. És ugyanígy alszol majd holnap is, aztán én fogok álmodni veled, hogy már nem vagy, hogy máshol vagy, és te álmodsz újra az életedbe engem, behálóznak majd a kötődés pókhálói, de nem tudok segíteni. Az eszem vesztem, de akkor sem tudom a te életedet könnyebbé tenni. A kezem kicsike, az apácától visszakéredzkedek apám ölébe, David erősen tart minket. Dereng valami a csillaghullásról, hogy azok mind eltűnt életek, most, hogy nincs kihez beszélnem, hallgatok, nézem, hogyan karcolják össze az eget egy másik augusztusban.Csöndes az erdő, közel s távol nincs senki bennem, David, azt hiszem, ez az örökséged, érzem az orromban telítődő apa szagot, David, vagyis a Tejút illatát, de mindentől ugyanannyira vagyok. Látom körben az életet, amit élek, látom a férfiakat és a nőket, de nem hallom, ha megszólítanak, olyan hangos a lélegzet. Apa, hogy lehet ilyen hangosan levegőt venni? Apa, ha nem veszek levegőt, megfulladok, de ahogy lélegzem, az egyre jobban fáj. Te biztos tudod, miről beszélek. Segíts, légy szíves. Ilyenkor mit kell csinálni? Csobánka Zsuzsa Emese
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.