BB: Vége a lávsztorinak?

Hajnal óta újra nyűglődik Szabi Zsanett-tel. Az egész Zsanett ágyánál kezdődött és talán itt is ér véget? Hősszerelmesünk órákon át, hű kutyusként ült őszőkesége mellett a földön.

Simogatta, puszilgatta, próbálta szóra bírni a lányt, aztán válaszok híján saját maga felelte meg az üresen koppanó kérdéseket. Dacból egy cigire is rágyújtott, aztán persze megbánta fertelmes cselekedetét. Nyöszörgött kínjában, közben Zsanett a fal felé fordulva a némaságot vette elő pszichológiai fegyvertárából, és módszeresen készítette ki a kisfiúvá amortizálódó csongrádi bonvivánt. A szótlanság és lélektani hadviselés délelőtt is folytatódott. Szabek meghunyászkodva próbált bekúszni újra meg újra a Zsanett lelkére nyíló képzeletbeli ajtó küszöbe alatt, de Zsanika állta a sarat. Továbbra is csak foghegyről válaszolgatott, és lekezelően. Szabi bánatára nem úgy, mint azon a forró éjszakán. " Már nem osztod meg velem, azt, amiről a titokszobában beszélsz. Most már nem fogunk úgy beszélgetni, mint korábban? " - kérdezi. A válasz sokat késik, de véletlenül sem az, amire felsebzett szíve vágyik. "Mondtam, tökéletlen vagyok." "Inkább érzéketlen, és ez az, ami, fáj nekem - szomorkodik Szabika, aztán amikor szerelme faképnél hagyja, sértetten ledobja magát az ágyba, és a fájdalmas valóság ellen védekezőn magára húzza a paplant. Hosszú idő óta először van néhány szabad perce átgondolni a ködös jövőt, amiben szemei előtt felsejlik egy kép: Laci búsképű lovaggá üti, így aztán nincs más választása, mint hogy éjszakákon át Gödöllő utcáin kóboroljon és csak azért is egy új, tiszta lelkű, meghódítandó fehérnép után kutasson.