Az útkeresés évei jönnek

Az MKP-nak nem sikerült a visszatérés, és tizenhárom Híd-képviselő került a parlamentbe. Ebből mindössze kilenc magyar, a párt pedig ellenzékbe szorult. A választás számos vesztese között a Híd és az MKP mellett a szlovákiai magyarság is ott lehet: mind a két pártnak, mind pedig a magyar közösségnek súlyos dilemmákkal kell szembenéznie a jövőbeni érdekképviselet kapcsán.

Az MKP és a Híd választási szereplésében egy dolog közös: az általános káoszban mindkét formáció viszonylag kedvező feltételek között rugaszkodott neki a választásnak, reménykedhettek a jó szereplésben, de kudarcot vallottak, így a közeljövőben át kell értékelniük a stratégiájukat. Gyorsan illik leszögezni, hogy teljesen mások a siker kritériumai a Híd és az MKP esetében, a két párt nem mozog egy dimenzióban. Míg Bugár Béláék a parlamentben, igaz, valószínűleg ellenzékből kereshetnek kiutat a jelenlegi helyzetből, Berényi József pártja számára a tét a puszta túlélés.

MKP: hol a kitörési pont?

A párt ősszel gyakorlatilag a padlóról kezdte a kampányt, az előzetes feltételezésekkel ellentétben az MKP-nak nagyon komolyan megártott a másfél éves parlamentenkívüliség. A párt ugyan megtartotta régiós pozíciói egy részét, de a belső megújulásra nem került azonnal sor, ráadásul a szlovák médiában kirekesztetté, és ami még rosszabb, gyakorlatilag politikai és társadalmi párbeszéd nélkül váltak fokozatosan szalonképtelenné a szlovákság szemében az MKP képviselői.

Ezzel a folyamattal párhuzamosan váltak szorosabbá a pártot Magyarországhoz fűződő szálak. Kérdés, hogy a szlovákiai mozgástér szűkülése egyfajta kézenfekvő menekülési útként lökte-e az MKP-t a magyar kormány karjaiba, vagy pont fordítva történt: a szlovák közvélemény az MKP Magyarországgal való jó kapcsolatai miatt hidegült el Berényiéktől. Valószínű, hogy a két folyamat párhuzamosan, egymást kölcsönösen erősítve zajlott le. A választási kampány elején az MKP a magyarországi forrásoktól függött, rá volt utalva a magyar média hátszelére, azzal viszont szabadon rendelkezhetett.

A Magyar Koalíció Pártja a lehetőségeihez képest jó kampányt vezetett. A logóváltást szerencsésebben is meg lehetett volna oldani, de a párt nevéhez kapcsolt „megoldás” jelszó, a regionális program, az erőteljes magyarországi politikai és médiahátszél mellett egy váratlan körülmény is a segítségükre sietett. A Statisztikai Hivatal népszámlálási adatainak megjelenése, a népességfogyás réme mobilizálta a határozatlan magyar szavazók egy részét a párt érdekében, és értelmet kapott az MKP támogatása melletti irracionális érv is, mely szerint azért kell a pártra szavazni, mert az magyar, és meg is védi a közösséget. Az MKP támogatottsága (önmagához képest) az utolsó napokon szárnyalni kezdett a felmérésekben, a választók körében pedig a kampány során talán először uralkodott el az optimizmus, nem tűnt lehetetlennek a bejutás.

Az eredmények ennek tükrében kijózanítóak voltak: az MKP mindössze megőrizte a 109 ezer szavazatát, ami siker lenne – ha a párt bejutott volna a parlamentbe az alacsony választási részvétel következtében. Nem így történt, és az, hogy az MKP akkor sem tudta megugrani az öt százalékot, mikor majdnem minden tényező a kezére játszott, felveti a kérdést: vajon van-e a formációnak jövője ilyen körülmények között? Ahhoz, hogy az MKP-val négy év múlva bejutásra esélyes pártként lehessen számolni, a vezetőségnek súlyos problémákra kell megoldást találnia. A formációnak a szlovák pártok és a szlovák média szemében is elfogadható, de a szlovákiai magyarság és a déli régiók érdekeit hangsúlyosan képviselő pártként kell feltűnnie. Rövid távon pedig meg kell tartania régiós pozícióit. Jelen pillanatban ez nagyon nehéz feladatnak tűnik.

Az MKP-nak tisztáznia kell továbbá a Magyarországhoz való viszonyát, ezzel párhuzamosan megoldást kell találnia a helyi radikálisok problémájára, akik számára nem is a Fidesz, de a Jobbik jelenti a követendő példát. Egységesíteni kell a kommunikációt, valamint fel kell építeni azokat az új politikusokat, akik már most is megtalálhatóak voltak ugyan a listán, de szűk régiójukon kívül nem ismerte őket senki. Ezeket a célkitűzéseket természetesen sokkal könnyebb leírni, mint megvalósítani. Az viszont biztosnak tűnik, hogy a változások elmaradása esetén az MKP útja a lassú elmúlás felé vezet, belekerülve abba a spirálba, amit a szlovákiai erőforrások magyarországi erőforrásokkal való pótlása okozott.

Híd: az együttműködés kudarca

Az MKP számára ugyan sokkal fatálisabb következményekkel járhatnak a lezajlott idő előtti választások, de a Hídnak sincs sok oka az örömre. Bugár Béla pártja ugyan másfél év alatt szintén jelentősen gyengült, de ami komolyabb fejtörést okozhat a Híd stratégái számára, az az, hogy a párt ideológiájának tarthatatlansága bizonyosodott be.

A Hídat a politikusok előszeretettel jellemezték olyan szlovák–magyar megbékélési projektként, melynek lényege, hogy egy konfliktuskerülő, a bizalomra és együttműködésre hajlandó pártra mindkét etnikum tagjai szívesen szavaznak. Ehhez képest Bugárék szavazótábora jelentősen meggyengült a magyar közösség körében, és ami még inkább fájdalmas, hogy ezt a veszteséget a szlovák részről érkező voksok nem tudták kompenzálni, pedig a párt másfél éve építi nemzetiségek feletti imidzsét.

Ha arról beszélünk, hogy az MKP a szűk lehetőségeihez képest ideális körülmények között vágott neki a választásoknak, akkor ugyanez elmondható a Hídról is. A számtalan lehallgatási botrány ugyanis megviselte az egész jobboldal hitelét, százezreket veszített az SDKÚ, fele szavazótábora pártolt ez az SaS-tól, de még a kereszténydemokraták is visszaestek. Ilyen körülmények között a Híd a választások egyik potenciális nyertesének látszott: Bugár Béla inkább több, mint kevesebb sikerrel tartotta magát távol a Gorilla-botránytól, a párt konfliktuskerülő arculatát pedig sikerült megőrizni. Mégis, a csalódott szlovák jobboldali szavazók nagy része számára még így sem volt alternatíva a Híd. Elképzelni is nehéz, mi történne a párttal és a szlovák–magyar együttműködés víziójának tarthatóságával, ha a párt arcának és legnagyobb nevének számító Bugár Béla netán visszavonulna.

A Híd 8,12 százalékos eredményét a 2010-es választásokon még egy társadalmi folyamat, a szlovák–magyar megbékélés szüksége iránti igény megnyilvánulásaként lehetett eladni. A márciusi választás arra világított rá, hogy a Hídat az ideológiája most már legalább annyira korlátozza, mint segíti. A magyar választókat visszatartja, hogy a párt túl szlovák, a szlovák szimpatizánsok pedig azért nem szavaznak a Hídra, mert az nekik túl magyar. A szlovák célközönség körében még Bugárral sincs esély a további terjeszkedésre.

A Bugár-centrikusság problémájának megoldásával párhuzamosan a Hídnak idővel egy másik kérdést is fel kell majd magának tennie a következő négy évben. Látniuk kell, hogy a pártjuk potenciálja a szlovák választók felé kicsi, miközben az MKP prognosztizálható visszaesése kapcsán komoly igény keletkezik a szlovákiai magyar közösségben egy tisztán magyar párt iránt. A Híd tehát azzal a dilemmával szembesül majd, vajon érdemes-e fenntartani a kiegyensúlyozott, kettős, rengeteg energiát felemésztő és egy népszerű politikust igénylő kommunikációt. Miközben tudják, hogy ezzel a stratégiával legfeljebb hét-nyolc százaléknyi szavazót tudnak megszólítani, persze abban az esetben, ha Bugár Béla évek múlva is a politikában szeretne maradni.

Az MKP-val ellentétben a Hídnak viszont van ideje gondolkodni. A döntésben szerepet játszhat az is, mi történik a nagy riválissal, illetve miként viszonyul a magyarkérdéshez Robert Fico. A Híd döntésében akár az a – kevéssé valószínű – forgatókönyv is szerepet játszhatna, melynek értelmében a magyar kormány elengedné az MKP kezét, és megteremtené a szabad versenyt a pártok között, vagy akár Bugárékat tekintené stratégiai partnernek, eladhatóbbá téve az etnikai párt kialakítása felé történő nyitást.

Hol a közösségi érdek?

A Híd és az MKP belső bajainál is fontosabb kérdés, hogy két, egymással marakodó párt mennyiben képes biztosítani a szlovákiai magyarok valós érdekeinek képviseletét. Sorozatban másodszor fordul elő, hogy feleannyi magyar képviselő ül a parlamentben, mint az egységes MKP idejében. Sokkal aggasztóbb, hogy a két párt közötti ellentétek melléktermékeként a magyar érdekképviselet eszméje is lejáratódni látszik.

Erre nagyon jó példa, hogy a szlovák társadalomban a látszólagos engedmények melléktermékeként elfogadottá vált az a nézet, mely szerint az MKP (az általa képviselt, sokszor homályos, de valós nemzetiségi igények miatt) legalább annyira nacionalista, mint az SNS. Ennek a jelenségnek a kezelése az MKP problémája. Az viszont, hogy a párt szavazóira, százezer magyarra és legitim igényeikre is szélsőségesként tekint a többségi társadalom, hosszú távon gyengíti a normális érdekképviselet esélyét. Híd-szavazónak lenni ugyan hálásabb pozíció a közvélemény szemében, de csak addig, amíg a Híd nem kezdi erőteljesebben forszírozni a nemzetiségi kérdések megoldását.

A kisebbségi jogok érvényesítésére tett törekvéseket korábban sem kísérte általános szimpátia a többségi nemzet körében. Elérkeztünk arra a pontra, ahol a két párt vetélkedése a közösségi érdekeket is megbontja, hozzájárul hiteltelenné válásukhoz, a kölcsönös ellenségeskedés pedig csökkenti a beléjük vetett választói bizalmat, mindegy, hogy az MKP-ról, vagy a Hídról van szó. A magyar közösség elszlovákosodás miatt csökkenő száma pedig egyébként is szűkíti a pártok természetes szavazótáborát.

A elmúlt húsz évben ugyan állandóan arról beszéltünk, hogy megoldást kell keresni a káros társadalmi folyamatokra, de ebből nem valósult meg semmi. Sőt, a helyzet még rosszabbá is vált. A szlovákiai magyar közösség nem csak lélekszámban csökkent, énképe is megingott, eközben egyre kevésbé hajlandó szavazni és öntudatos állampolgárként viselkedni. Akármilyen is a képünk arról, hogy mi a szlovákiai magyarság definíciója (és jó dolog-e beskatulyázni a fogalmat), ezek a folyamatok egyenesen riasztóak.

A problémáért nem csak a politikusok, a civil szektor vagy maguk az elszlovákosodók felelősek. A felelősség közös. A helyzet megoldásához viszont mindenkire szükség van: pártokra, a kulcsfontosságú ügyekben való egységes kiállásra, kölcsönös bizalomra. Mert huszonkét évvel a rendszerváltás után csak odáig jutottunk el, hogy Szlovákiában – nem jó dolog magyarnak lenni.