Az oktatás lebutítása

Persze, a világ nem ennyire egyszerű. Emlékezzünk csak a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójára. Anno azt a gyermeket kergették gimnáziumba, aki majd főiskolára, egyetemre lesz alkalmas, a szakközépiskolai érettségi még komoly érték volt a munkaerőpiacon. Aztán a kilencvenes évek változó társadalmában és a változó munkaerőpiacon a váltani és alkalmazkodni képes (rugalmas) gimnazisták aránylag gyorsan elhelyezkedtek, míg a bal csavarmenetet részletekig ismerő szakközépiskolások hoppon maradtak – merthogy egyszer csak a csavarmenet nem volt bal, vagy egyáltalán nem is volt. Tódult is az ember fia a gimnáziumokba. Akkortájt nagyon komolyan vitatkoztak az oktatási szakemberek azon, miért is szükséges néhány szakmában teljes felsőfokú végzettség – üzemmérnöki teendőket vagy óvónői feladatokat vígan el lehet látni részleges végzettséggel. Ekkor értékelődött fel – igaz, nagyon rövid időre – a bachelori alapképzés, ami viszont nem a részleges felsőfokú végzettségről szólt, csak az alapozásról. Ha ehhez hozzátesszük, hogy gombamód szaporodtak a városi, tanyasi és egyéb, hirtelen alapított egyetemek, megállapíthatjuk, hogy a „romlás” valahol itt kezdődött. A bachelori, vagyis alapképzés ugyanis valóban felsőfokú ALAPképzés, nem pedig egyetemi szintet el nem érő, de a középszintűt mégis meghaladó, amolyan köztes szakképesítés. Az egyetemi és a főiskolai diploma közti különbség a múlté, ma már alig akad, aki tudja, mit is jelentett a két szó. S eközben, a könynyen megszerezhető diploma reményében ezrek végeztek el olyan szakokat, amelyek – bocsánat a túlzásért – a kör négyszögesítésénél fölöslegesebbek, legalábbis a munkaerőpiacon, s most már hosszú távon. Írhatnám, hogy mindez a bolognai folyamat csődje, de igazságtalan lennék. A bolognai folyamat három alappillérének (1. mobilitás, átjárhatóság. 2. szakmai felkészülés mellett értelmiségi funkciók ellátásának képessége egy demokratikus társadalomban. 3. széleskörű hozzáférés, esélyegyenlőség.) alapvető meg nem értése juttatott el minket oda, hogy Szlovákiában a szakközépiskolai és szakmunkásképzésben látja az oktatási miniszter a megoldást, Magyarországon a munka alapú társadalom megfogalmazásakor a fizikai munka és a szakmunkásképzés a politikai diskurzus fő témája. Pedig a GDP-t nem a lapát és a kasza növeli (bár esetenként nélkülözhetetlen) és a munkaerő-piaci helyzetet nem oldja meg, hogy rengeteg szakképesítetlen ember almát szed, vagy építőipari segédmunkássá avanzsálnak a mindenféle -lógus diplomával rendelkezők. Miközben az egyetemi oktatás valóban olyan széles körű lett, hogy csak kapkodjuk a fejünket, már itt van az Einstein által megjósolt, technológiák rabságától idiótává vált nemzedék. Mindez – most nagyon tessék figyelni – a keletebbre fekvő országokban a műveltség és az értelmiség ELLENI politikai hadjárattal párosul, az oktatási kormányzatok mintha tudatosan butítani akarnák a jónépet, a pedagógusok a társadalom perifériáján, a kutatásra szánt GDP részarány pedig nevetséges. A képzés már azon a szinten is zűrös, ahol csak szakképesítésről szólna, hát még a műveltség, ami ugye nem ugyanaz. Az összeesküvés-elméletek gyártói sokszor mutogatnak a kritikus értelmiség irányába, miközben a posztkommunista országokban a tudás és a műveltség elleni összeesküvés jóformán lekottázható. Van egy bolognai – meg nem értett – folyamatunk, és van egy weimarizálódó európai régiónk. Irány a szegénység, lehetne a jelszó, csak idővel piszkosul nehéz lesz elmagyarázni a kritikus értelmiség hiánya és a szegénység közti összefüggést. Lassan nem is lesz kinek.