Arról, hogy miért érdemes könyvet olvasni

– Nem, könyvet már régóta nem árulunk – válaszolta.Mint kiderült, tavaly még volt néhány fotóalbum, jellemző módon az alagsorban (hol másutt). A japán turisták egy vagyont fizetnének Cristiano Ronaldo vagy Gareth Bale dedikált mezéért, a Real Madrid fotókkal gazdagon illusztrált története azonban senkit sem érdekel. Nincs rá igény. A könyvek kikoptak a mindennapokból, minden értelemben a perifériára kerültek: padlásokra, alagsorokba, dohos pincék mélyére. A minap két iskolában tartottam előadást az olvasás fontosságáról. Az okostelefonok korában a könyv előnyeiről beszélni olyasmi, mintha a száguldáshoz szokott Forma–1-es pilótáknak magyaráznánk, hogy a legtökéletesebb jármű a bicikli. Az egyik általános iskolában felső tagozatos diákok (13–15 évesek) ülnek velem szemben, mintegy hatvanan. Senki sem tudja megmondani közülük, egyetlenegy diák sem, hogy melyik kontinensen található Uruguay. Monte Christo grófjáról, Robinson Crusoe-ról és A tizennégy karátos autóról mesélek nekik. A hatvan diák közül egy sem ismeri Rejtő Jenőt, de mindegyiknek van Facebook-profilja. Könyvet nem olvasnak, újságot is alig. Szinte kizárólag az interneten tájékozódnak. Ott élik társas életüket is, a közösségi oldalakon és a chat-szobákban. A képeslapot múzeumi tárgynak tekintik. A kézírás nehézséget okoz számukra. A fogalmazás is. Hangulatukat nem szavakkal (kinek van ideje megfelelő kifejezéseket keresgélni az agy rejtett zugaiban!), hanem emotikonokkal fejezik ki. Így gyorsabb. Ismerős a helyzet? Üdvözlégy a cyberzombik világában! Beszélni még tudsz? Remek. Kulcsszó a „még”, igaz? Tari Annamária pszichológusnő figyelmeztet bennünket arra, hogy fokozatosan elfogynak a szavaink. Az SMS, a Twitter vagy a chat limitált karakterszáma ugyanis vészesen leegyszerűsíti a nyelvünket, egyre kevesebb szót használunk, s ezzel arányosan egyszerűsödik a gondolkodásunk is, egyre kevésbé tudjuk kifejezni az érzéseinket, márpedig ez a folyamat hosszú távon nemcsak verbális, hanem érzelmi elsivárosodáshoz, szakszóval: érzelmi analfabetizmushoz vezet. Azt mondják, az internet szép lassan átalakítja a memóriánkat is. Elsorvasztja, megöli. Az agyunk nem akar fölöslegesen dolgozni, hiszen ott a Google, amely mindent tud. Miért kellene megjegyeznünk születési dátumokat, játékoskereteket, meccseket és gólokat? Majd a Google megmondja, elvégre ő mindenre tudja a választ, igaz? Nekünk az égvilágon semmi dolgunk. Nem kell tanulni, nem kell gondolkozni, nem kell emlékezni sem. Majd a Google emlékezik helyettünk. Éveken át szorgalmasan gyűjtögettem az európai topligák adatbankjait, spirálos füzetekbe jegyzeteltem a csapatösszeállításokat. Almanachokat, évkönyveket, sportújságokat gyűjtöttem, futballtörténeti DVD-kollekciókat rendeltem Angliából, hogy minél teljesebb legyen az archívumom. Ma mindezt egy másodperc alatt letöltöm. Fantasztikus? Az. Kockázatos? Az. Elég egyetlen nagy áramszünet, s ott maradunk tanácstalanul és pőrén… Úgyhogy hétvégén elolvastam egy témába vágó könyvet, az a címe: „Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől”.Tulajdonképpen interjúkötet, két művelt bibliofil, Jean-Claude Carriére és Umberto Eco beszélget arról, hogy hiába tűnt a maga idejében forradalmi újításnak a magnó- és a videokazetta, vagy később a floppy, a CD-ROM, a DVD és a pendrive, ezek az adathordozók egy-két év alatt elévülnek, s ha nincs otthon kőkorszaki számítógépünk, akkor a floppyn tárolt, tíz évvel ezelőtti dokumentumokat már nem tudjuk elolvasni – a több száz éve kinyomtatott könyveket viszont igen. S ettől a felismeréstől, bevallom, sokkal jobb kedvem lett. Úgyhogy kivételesen arra kérlek benneteket, kedves barátaim, tartsatok egy böjtnapot, fütyüljetek a Bajnokok Ligájára, kapcsoljátok ki a tévét, pihentessétek a számítógépet, s inkább olvassatok könyveket. Hisz’ ismeritek a mondást: a labda elszáll, az írás megmarad.