Árnyak a tavaszi égen

Tömegesen adják hírül az emberek az interneten, hogy a fagy ellenére kivirágzott a magnóliafájuk. Milyen jó, hogy tudnak örülni ennek a szépségnek. Hogy egyáltalán tudnak örülni. Mert a tavaszunkat komor felhők árnyékolják.

Orvos ismerősöm szerint egyre több a szorongó ember. Próbáljuk hárítani a háborús információkat, mondja, mert tudjuk, hogy nem tehetünk semmit. Kiszolgáltatottak vagyunk a politikusainknak.

Ugyanakkor lehetetlen kizárni a gondolatainkba, lelkünkbe hatoló rettenetet. Ő maga is így van ezzel: a pandémia második évétől sokszor már csak nyugtatóval tud elaludni, és amióta háború van, néha nem elég a fél tabletta. Ha felébred, a két gyerekére gondol és arra, vajon mi az, ami Európa politikusait kollektív gazdasági öngyilkosságra készteti. Hát, ez engem is nagyon érdekelne, mondom neki. Igen, fiatalok, idősek aggódnak. Olyan emberek is, akiket eddig mindig vidámnak, optimistának ismertem, mint például az egyik volt diákom, aki csupa nagy betűvel teszi fel a kérdést: akkor most, hogy Szlovákia átadta Ukrajnának a légvédelmi rendszerét, mi is beléptünk a háborúba?

Nem. De ezzel hozzájárultunk annak a háborúnak az elhúzódásához, amelyről egyébként azt hangoztatjuk, hogy be kellene fejezni. Szerintem ez csak tárgyalásokkal lehetséges. Politikusaink abban bíznak, hogy szükség esetén minket, mint tagországot, megvédene a NATO. Szerintem is, bár jobb lenne nem játszogatni ennek a „szükség”nek a gondolatával, mert ebbe a két atomnagyhatalom közötti, messze az ő területükön kívül vívott nemes védelmi harcba mi pusztulnánk bele, nem ők. Ezért a fegyverátadási lépés nem a békét szolgálta. Mint ahogy nem a (lelki) békét szolgálja az az iszonyatosan elharapódzott gyűlöletkeltés, ami a politikai közbeszédből és egyes zsurnaliszták által a médiából sikeresen átszivárgott a mindennapi életbe. Például tagja vagyok a Facebookon egy lakáskultúra csoportnak. Valaki azt írta, hogy a háztetőn levő ablakot be fogja falazni, hogy ha ősszel nem lesz gáz, minél kevesebb helyen menjen ki a meleg. A hozzászólók közül egyesek elélcelődtek azon, hogy lesz gáz, csak a jóval drágább amerikai. Erre megjelent egy ismeretlen, s vulgáris módon mindenkinek tudtára adta, hogy azért nem értünk egyet az orosz gáz leállításával – amiről a beszélgetésben egyébként szó sem volt –, mert fizetett orosz trollok vagyunk. Ezt a provokációt figyelmen kívül lehetett volna hagyni vagy lezárni néhány nyugodt szóval. De nem. Elindult egy olyan oda-vissza áramló és gyorsan dagadó gyűlöletbeszéd, amiről lelki épségem megőrzése végett inkább lekapcsolódtam.

S hogy „bírjam a strapát”, sportolok. Soha életemben nem sportoltam annyit, mint most. Veszem a botokat és szélsebesen gyalogolok (na jó, valamivel lassabban). Örülök az elsuhanó fáknak, a daloló madaraknak, a szembejövő kocogó ismerősöknek. Örülök, hogy van hol laknunk, van mit ennünk, hogy élünk, hogy nem kell menekülnünk. Hogy meddig vagyunk biztonságban, arra inkább nem gondolok. Minden olyan törékeny. Nagyon törékeny.