Alkotmányjogi partizánharc

Egy idős, betegeskedő nyugdíjas szellemi képességeire utalgatni a döglött oroszlánba rugdosásnál is rosszabb, így még véletlenül sem szeretnénk ezzel a fogással élni. Helyette inkább arra világítanánk rá, vajh’ mi foghatta vissza az elnök tollát.

Alkotmánybíróság. Szép és komoly szó. Retorikailag legalábbis mindenképp. Egy testület, mely az ország alaptörvénye felett őrködik. Szinte látjuk magunk előtt a súlyos, vörösgalléros, fekete talárokat, s a középkori jogforrások tanulmányozása közben pergamenszínre aszott arcokat képzelünk beléjük, bírákat, akiknek éjjeliszekrényén az imakönyv helyett is az Alkotmány van. Tudós elméket, akik az Alkotmány mind a százezer betűjét fejből tudják, és ezen kívül más nem is érdekli őket. A helyzet azonban nem ez. A taláros testület tagjaira nálunk politikusok mellett ugyan autonóm jogászközösségek, kamarák, és bíróságok is javaslatot tehetnek, a jogban való jártasságuk, s az alkotmányjogban való elmélyültségükből fakadó érdemeik nyomán, a jelölteket azonban a parlament választja ki/meg. Ez persze alapból még nem zárná ki a kiválóságukat, ám a törvényhozás nem az alkotmányjogi publikációk száma, idézettségi mutató, vagy valamilyen egyéb, szakmai mérce alapján dönt – bár dönthetne akár így is –, hanem általában rövid távú politikai célokat követve. Ha a kormányzat koalíciós, még azt is elosztják, ki hány bírát nevezhet. Ha egy adott, nevezésre „jogosult” párt híján van a szürkeállománynak, akár az is előfordulhat, hogy csak olyan jogászt tud nevezni, aki az Alkotmányról utoljára egyetemi tanulmányai során halott.

De így van ez minden állami tisztségviselő esetében, akit a parlament választ. Az Állami Számvevőszék élére inkább évekig nem választottak új vezetőt, mert jó volt nekik az a régi. Utána pedig, mikor a helyzet már tarthatatlan volt, egy „ötödik hadoszlop” bevetésével ültették oda a számukra megfelelő, az ellenzékiségnek csak a látszatával illethető embert. Megváltoztatva a megváltoztatandókat, a Közbeszerzési Hivatal élén is hasonló jellegű főcsere történt. Főügyészválasztás. Emlékszünk még a Čentéš-ügy című, többfelvonásos tragikomédiára emlékeztető, Iveta Radičová kormánykoalícióját is megreszkettető, majd azt túlélő, intrikákban és kölcsönös vádaskodásban gazdag sorozatra? Érdekes mód, Ivan Gašparovič akkor nem gondolta úgy, hogy neki a parlament által kiválasztott jelöltet ki kell nevezni, sőt, épp az ellenkezőjét állította annak, amit most számon kér Andrej Kiskán. Türelmesen kivárt, míg a Smer Jaromír Čiznárt, a miniszterelnök iskolatársát választotta főügyésznek. Aztán őt kinevezte. Az Alkotmánybíróság jelen állapotáért azonban nem lehet csak a Smeren elverni a port, lévén, hogy a bírákat három parlamenti ciklus időtartamára, 12 évre választják. A kialakult helyzet így mondhatni minden eddig regnáló kormánynak megfelelt. Annyi történt csupán, hogy Andrej Kiskában most emberükre akadtak. Az elnök magányos partizánharcának egy struktúrával szemben kevés az esélye, de legalább láthatjuk, hogy egy ember biztosan akad e hazában, aki komolyan gondolja az igazságügy megtisztításáról tett ígéreteit.