Adóssággal búcsúztak

Pedig a tulajdonképpen 2006 óta csak vegetáló Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (utóbb aztán Néppárt) nem volt mindig egy szalmabáb, 1998-ig gyakran szó szerint élet és halál ura volt.  A háromszoros miniszterelnök azonban valószínűleg nem tudott számot vetni azzal, hogy 1998-ban Dzurindáék végleg kihúzták a lába alól a talajt, két cikluson át nem jutottak kormányzati pozícióba. A párt „szeretett vezetője” elbukott két elnökválasztást is, 2004-ben ráadásul pont az egykori szövetségesből árulóvá vált jelölttel szemben. Amikor pedig 2006-ban surranóágon, a hatpárti parlament 5. legerősebb pártjaként sikerült visszakerülnie Robert Fico hárompárti koalíciós kormányába, az csupán a vég felé vezető út utolsó markáns, még érzékelhető állomása volt.  Mečiar kiváló kommunikátor volt, sikeresen játszott az érzelmek húrjain, stadionokat töltve meg politikai szimpatizánsaival, akik sokkal inkább voltak nevezhetők rajongóknak, mint felelős választóknak. De Robert Fico még nála is kiválóbb kommunikátornak bizonyult, aki abban az időben Mečiarnál lényegesen kevesebb terhet hordozott a múltból, ő pedig, kormányzati tisztség híján, egyszerű parlamenti képviselőként jóval nehezebben tudta megszólítani elpártoló híveit, és szavazótábora részben ki is halt. Fico a nemzetiekkel együtt szalámizta le a HZDS-t is, a 2010-es parlamenten kívül rekedés a 2006-tól tartó kormányzati időszak felől nézve szükségszerűnek nevezhető. Ami az után történt, az már csak agónia. A tudósítások említést tettek arról is, a megszűnőpárt 200 ezer eurós tartozást hagyott maga után. Ennél azonban jóval nagyobb a morális adóssága. Nézzük csak: vadprivatizáció, a titkosszolgálat saját célra való kihasználása, ifjabb Michal Kováč elrablása, a Remiáš-gyilkosság; Mečiar-amnesztiák, Slavkovská oktatási miniszter asszony magyarellenes intézkedései, és még sorolhatnánk. Ám az erkölcsi számla épp úgy kiegyenlítetlen marad, mint a 200 ezres cech. Aki még eddig nem tette meg, gyorsan felejtse el őket.