A záróra az záróra!

Tegnap esett meg velem, de még mindig alig tudok magamhoz térni a történtek után. Kérem, ébresszen fel valaki, és mondja, hogy csak álmodtam, hogy ez nem történhet meg a működő piacgazdasággal rendelkező szlovák fővárosban, 2006-ban. Egy ismerősöm megkért, hogy a postaköltséget megtakarítandó, vásároljak meg neki egy könyvet Pozsonyban, egy hobbiboltban. Rövid keresgélés után megtaláltam a belvárosi keskeny utcácskát, ahol egy bérház homályos folyosójának végén ott világított a rétegközönség által látogatott intézmény.

Indultam is a bejárat felé, mikor megláttam, hogy a kedves idős hölgy felnyitja a pultot, s ő is megindul az ajtó irányába. „Milyen, kedves tőle, hogy elém is jön! – gondoltam magamban. – Ezt igazán nem kéne.” Erre meggyorsítottam lépteimet. De látom ám, hogy a néni is rákapcsol. Mire az ajtóhoz értem, a vén szatyor – szinte átugorva a bolton – már ott állt, és nagy lendülettel bevágta előttem, szó szerint az orrom előtt, majd kiszólt az ajtó üvegablakán:

– Záróra!

– Kérem, én nem akarok nézelődni, csak veszek egy könyvet, és már itt sem vagyok – mondtam.

– Azt holnap is megveheti.

– De nincs kedvem visszajönni, nem vehetném meg most?

– Nem, mert már összeszámoltam a bevételt.

– Na és? Ha több lesz, az nem jobb?

– Kikapcsoltam a pénztárgépet, nem tudok számlát adni.

– Akkor ne adjon, nem érdekel, csak hadd vigyem el azt a rohadt könyvet.

– Az úgy nem lenne szabályos, ha nem adok számlát.

– De amióta itt kötözködik velem, már bekapcsolhatta volna a pénztárgépet, és adhatott volna számlát is.

– Sajnálom, záróra van! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és becsukta a kis üvegablakot.

Azt hiszem, valami olyat is mondtam ezek után, amit nem biztos, hogy illik idős hölgyeknek mondani... Majd ezer koronát akartam otthagyni, és neki nem kellett. Ki érti ezt? Ráadásul ma mehetek vissza...