A tiki-taka titka (és más történetek)

„A spanyol foci unalmas” – az Európa-bajnokság alatt ez volt az új szlogen.
A szakkommentátorok egymással versengtek abban, hogy ki tudja becsmérlőbb jelzővel illetni a tiki-takát.
Nézhetetlen – mondták. Unalmas. Sőt: játékellenes. Richard Lintner szlovák jégkorongozó egyenesen odáig ment, hogy a SME napilapnak adott nyilatkozatában a spanyol futballt károsnak nevezte, és a betiltását javasolta („nehogy ezt tanulják meg a gyerekek”).
Az ilyen kijelentések persze nem voltak többek kocsmai nagyotmondásnál. Jól hangzó, provokatív, „odacsapó” mondatok. Igazságtartalmuk pedig: nulla.
Hogy ez a spanyol foci nézhetetlen lenne? Xavival, Iniestával, Xabi Alonsóval? Ja, persze. Dögunalom.
Ha ilyesmit hallottam, mindig az a ré­szeg angol drukker jutott az eszembe,
aki valamikor a kilencvenes évek közepén velem szemben ült a londoni metró félhomályában, és hátravetett fejjel horkolt. Egyik kezében egy bajnoki meccs összecsavart műsorfüzete, a másikban egy pakli Rothmans, sörhasára feszülő trikóján pedig az alábbi felirat: „Az ócska brazil foci kiment a divatból – bezzeg a Luton Town!”
Most nincs bezzeg. Ez a spanyol válogatott nagyon jó csapat. A maiak közül a legjobb.

II.
Az persze joggal keltett némi riadalmat, hogy Vicente del Bosque felfogása szerint a 4-3-3 tulajdonképpen 4-6-0. Ez volna a jövő focija? Csatárok nélkül? S ki fog akkor gólt rúgni?
Az ilyen taktikai formációval alapvetően az a bajom, hogy a védelemre helyezi a hangsúlyt, és – tévesen! – úgy értelmezi a futballt, mint egy alapvetően védekező játékot, amelyben a gól megakadályozása fontosabb, mint a gól elérése.
Csakhogy az ebben rejlő hipermozgékony, elasztikus középpályának egyelőre nincs ellenszere. Mert lehet, hogy valakik szerint unalmasak a spanyolok, de akkor tessék, próbálják meg előbb elvenni tőlük a labdát. Na ugye. Ez az, ami évek óta senkinek sem megy. Elvenni a labdát Xavitól meg Iniestától.
Márpedig labda nélkül nehéz gólt rúgni nekik. Tudják, hogy kinek sikerült ez utoljára nagy világverseny egyenes kieséses szakaszában? A francia Zidane-nak. 2006-ban…
Unalmas a tiki-taka? Kinek hogy. Itt volt például az olaszok elleni döntő. Az is unalmas lett volna? Nem hiszem. Ennél jobban – ötletesebben, szellemesebben, kreatívabban, gyorsabban és gólratörőbben – ugyanis még sosem játszott a spanyol válogatott.
Hogy a csatár nélküli taktika a futball halála? Már ebben sem vagyok olyan biztos. Az első válogatott meccset például Anglia és Skócia játszotta egymással 1872-ben, s azon a mérkőzésen a skótok hat, az angolok hét csatárral álltak föl (tehát összesen tizenhárom vérbeli támadó cirkált a pályán). S tudják, mi lett a végeredmény? Így van: 0–0.
Mi a tanulság? Hogy semmi sem a csatárok számán múlik. Focizni kell, ennyi az egész.

III.
Lassan itt az ideje annak is, hogy újraértelmezzük a „válogatott” fogalmát. Az már most megállapítható, hogy a „válogatott” nem egyenlő a „nemzeti tizeneggyel”. Az összeurópai multikulti térhódításának eredményeként ma már a válogatottak nem nemzeteket, hanem országokat képviselnek.
Az 1998-as világbajnokságon még különlegességnek számított a franciák „Benetton-csapata”, ahol Zidane algériai, Djorkaeff örmény, Lizarazu baszk, Vieira szenegáli, Pires pedig portugál származású volt (hogy csak néhány példát említsünk abból a világbajnok csapatból). A francia trikolór, a „piros-fehér-kék” valójában „fekete-fehér-arab” volt – legalábbis a francia lapok szerint.
Mindez ma már nem számít ritkaságnak az európai futballban. A magyarázat tulajdonképpen egyszerű: a bevándorló családok számára a futball mindenütt kiugrási lehetőséget jelent, az érvényesülés, a társadalmi státus megszerzésének legkönnyebb útját.
Említsek példákat? A csehek egyik legtehetségesebb játékosa az etióp származású Theodor Gebre Selassie, az olaszokat a ghánai bevándorlócsaládban születő Mario Balotelli lőtte a döntőbe, az oroszok az oszét Alan Dzagojevben bíztak, a franciák motorja a muszlim vallású Ribéry, a svédeknél a bosnyák-horvát Zlatan Ibrahimovic a király. A németeknél pedig alig találunk németet; Khedira tunéziai, Boateng ghánai, Gomez spanyol, Podolski és Klose lengyel, Özil török származású... Néhányuk néma maradt a a német himnusz alatt; nyilván nekik is furcsa lett volna azt énekelni, hogy „Einigkeit und Recht und Freiheit / für das deutsche Vaterland!” („Egységet, jogot és szabadságot a német hazának.”)

IV.
Az Európa-bajnokság alatt három helyszínen (Wroclaw, Gdansk, Varsó) négy meccset néztem meg Lengyelországban. Tapasztalataim felemásak.
A BBC által beharangozott idegengyűlöletnek nyoma sem volt (leszámítva persze a lengyel–orosz meccs indulatos utcai intróját). A városokat kicsinosították, a gyönyörű, összkomfortos stadionok pedig önmagukban is esztétikai élményt jelentenek. Meg lehetett szokni a kaotikus szervezést, meg lehetett szokni a zurek ízét a zajos útmenti bisztrókban, s meg lehetett szokni még azt is, hogy a bájosan mosolygó, mindig kedves önkéntesek/stewardok/hostessek egyetlen kérdésre sem tudnak válaszolni, soha, semmikor.
Az angol kollégák szerint Ukrajnában sokkal rosszabb volt a helyzet, az ott uralkodó állapotokat „tomboló kleptokráciának” nevezték, a gátlástalan tolvajok idejének, mert minden a futballturisták pénztárcájának megcsapolásáról szólt. Szó mi szó: a szállások Lengyelországban is megfizethetetlenül drágák voltak az Európa-bajnokság alatt, a szobák a standard ár tízszeresébe kerültek (50 helyett 500 euró/fő/éj), ezért ildomos volt a helyszíntől hetven-nyolcvan kilométerre, falvakban vagy kisvárosokban aludni (például tíz euróért a Tomice nevű faluban, valahol Wroclaw és Gdansk között félúton, egy rossz szagú szobában, törött csillár alatt...)

V.
Vajon helyénvaló-e, hogy éppen az UEFA (az a szervezet, amelynek elvileg a futball erkölcsi integritása fölött kellene őrködnie) tiltakozik a leghangosabban a gólvonal-technológia (az ún. videóbíró) bevezetése ellen? Nem, nem helyénvaló.
Vajon helyénvaló-e, hogy az UEFA (az a szervezet, amely „a futball mindenkié” elvet hirdeti) a szerzői jogokra hivatkozva nem engedélyezte a gólösszefoglalók elérhetőségét az ingyenes videómegosztó portálokon? Nem, nem helyénvaló.
Vajon helyénvaló-e, hogy az UEFA (az a szervezet, amely lépten-nyomon a futball emberi dimenzióit emlegeti) nem engedélyezte a spanyol–portugál meccs előtt az egyperces gyásszünetet, amellyel a spanyolok akartak tisztelegni a 24 évesen rákban elhunyt Betis-játékos, Miki Roque emléke előtt? Nem, nem helyénvaló.
S vajon helyénvaló-e az, hogy az UEFA (az a szervezet, amely a fair play fontosságáról papol) cenzúrázza a mérkőzések közvetítését? Olyan szektorokat például nem mutathattak a kamerák, ahol üres székek voltak, mert ez ronthatná az UEFA imázsát. Pedig valóban voltak üres székek, a drága jegyeket a helyiek nem tudták megfizetni, a külföldi szurkolók pedig nem jöttek annyian; Nyugat-Európában bárhol (Münchenben, Párizsban, Rómában, Londonban) teltházas lett volna egy spanyol–portugál elődöntő; az UEFA mohósága miatt Donyeckben messze nem volt az.

VI.
S vajon helyénvaló-e – ezt kérdezte a Süddeutsche Zeitung is az UEFA-tól –, hogy a közvetítések rendezői nem mutatják az aktuális eseményeket (például azt, ha valaki befut a pályára), viszont bármikor bevágnak az élő közvetítés során olyan jeleneteket, amelyek korábban történtek meg?
Ilyen volt a síró német lány esete, aki nem Balotelli gólja után pityeredett el (ahogyan azt a tévénézők láthatták), hanem már jóval korábban, a himnuszoknál; csak éppen a rendező úgy gondolta, hatásosabb mindezt a második olasz gól után megmutatni.
S ilyen eset volt Jogi Löw német edzőnek a mérkőzés előtti viccelődése is a labdaszedő fiúval, amit a holland–német meccs közben vágtak be, élőképként, s a fél Németország azon méltatlankodott, hogy egy ilyan fontos mérkőzésen a trénernek hogyan jut eszébe tréfálkoznia.
Az UEFA azzal védekezett, hogy ők csak az Európa-bajnokság „emberarcúságát” próbálták kihangsúlyozni. Ez rendben is volna, de vajon miért gondolják azt, hogy az „emberarcúság” ábrázolásának éppen a cenzúra és a manipuláció a legmegfelelőbb eszköze...

VII.
Nézem a döntőt az M1-en – ahol a stúdióba meghívott szakkommentátor, Csiszár Jenő fölényeskedve és gőgösen „liliputi cirkusznak” nevezi az éppen Európa-bajnokságot nyerő spanyol válogatottat –, s azon gondolkodom, vajon süllyedhet-e még mélyebbre a magyar közszolgálati média. Amikor néhány nappal az Eb előtt válogatottunk 0–0-s döntetlent játszott az írekkel, másnap már azt szajkózta a magyar sportsajtó, hogy az Európa-bajnokságon is helytállnánk, s hogy a magyar futballnak igenis van jövője.
Hát persze. Jövőnk, az van. Meg nagy szavaink is vannak.
Csak focink, az nincs.

Gazdag József