A tét

Úgy hangoznak, hogy a mostani erőviszonyok közt a magyar parlamenti képviselet jó kapcsolatot ápolna a magyar kormánnyal. A második, hogy Robert Ficóval szövetkezne, amivel letérítené az országot az eddigi külpolitikai irányvonaláról. S végül, az új kormány az ország demokratikus alkotmányos rendjét is veszélyeztetné. Éppen ezért feltételezhető, hogy a magyar párt szétszakítása és a magyar képviselet megakadályozása most egy szélesebb politikai küzdelem része.

A másik fél kritikaként a migráció kapuinak megnyitását, a szlovák dominancia kiszolgálását és a woke ideológia terjesztését hozza fel, annak minden negatív következményével. Meg persze az önálló magyar parlamenti képviselet megszüntetésének többféle veszélyét.

A világ

Annyi világos, hogy a magyar parlamenti képviselet csekély szerepet játszana abban a nemzetközi küzdelemben, amelynek a részévé kommunikálják. De legalább beleszólhatna némiképpen, míg a parlamenten kívülről aligha. Parlamenti képviselet híján a hazai magyar írástudók legfeljebb a saját szűk belső köreikben folytathatnak folyamatos vitákat olyan kérdésekről, amelyekre egyébként nincsen számottevő hatásuk. Kicsinyenként is lehetne persze, ha azok, akik kisebbségi magyarként e harcot hangosan folytatják, a külföldi vitázóékénál jobb megoldásokat tudnának kínálni. De erre láthatóan nem képesek, mindössze a kapott állításokat és érveket ismételgetik.

Közben egy célt azonban elérhetnek: a magyar parlamenti képviselet megakadályozását. Csakhogy ez a cél sajátosan szlovákiai. A hagyományos szlovák nemzetállam hívei minél gyengébbnek kívánják látni a magyarokat, és ehhez minden használható helyzet megfelelő. A közelmúlt politikusi kijelentései világosan megmutatták, hogy nemcsak az egyik, hanem mindegyik oldal használja a magyarkérdést, ha érdekei azt kívánják. És teheti, hiszen a kulturális alapjai érintetlenek.

Mi magunk

Parlamenti képviselet híján pedig a magyarokat nem csak a világ nagy dolgaiból szorítják ki. A maguk ügyeiből is. Azaz sajátos jogaikba, oktatásügyükbe, kultúrájukba, térségeik gazdasági fejlesztésébe (a mezőgazdaságtól az iparon, a kereskedelmen, a szolgáltatásokon át), identitásuk számos elemébe, és mindezzel a nemzeti méltóságuk kérdéseibe az országos politika hatalmi eszközeivel nem szólhatnak bele.

Az önálló, saját erőből megteremtett magyar parlamenti képviselet tehát azért fontos, hogy ez a népcsoport egyáltalán érdemben bele tudjon szólni e kérdésekbe. Csak másodsorban azért, hogy miként.

Ám még valamibe. Szlovákia lakoságának magyarságképébe és általa nemzetfelfogásába. Annak lényegi változása nélkül ugyanis bárki előhívhatja a mélyen benne rejtőző nemzeti agresszivitást, ha érdekei úgy kívánják. Ezt most is láthattuk.

Új stratégia

De ehhez új stratégia is kell. Saját stratégia. Nemcsak egy-egy országos érdekcsoporthoz (legyen az politikai, gazdasági, kulturális) kötődve, hanem mindenekelőtt az itteni magyarok helyzetére, lehetőségeire és elvárásaira is épülő stratégia. Nos, a huszonegyedik század kínál olyan lehetőségeket, amelyekre ez felépíthető.

Ám most mindenekelőtt a parlamenti képviseletet kellene visszaszerezni. Akkor is, ha el- és kiszakadások szaggatták a korábban összeállt Szövetséget. Akkor is, ha kinek-kinek más-más személy tetszik, avagy nem tetszik. A magyarok kívül tartása ugyanis egy alapvető jelenséget nem szüntet meg, hanem éppen fordítva, megszilárdít: a magyarellenességet. Ugyanis ismét sikeres, a siker pedig erősít, nem gyengít. Ez az agresszív nacionalizmus pedig az állam minden fontos területét átitatja, hiszen nemzetállamról van szó. Azok a torzulások, amelyeket okoz, pedig fékezik a szlovák társadalmat. Általa pedig érezhetően az itteni magyarok életére is hatnak.

Bármennyire összetett állításnak tűnjön is, a szlovák társadalomnak érdeke a magyarok parlamenti képviselete. Akik akadályozzák, a valóságban saját nemzeti kultúrájuknak ártanak. Olyannak tartják meg, amelyik magában őrzi a huszadik század legfontosabb nemzeti torzulásait. Lényegi elemei továbbra is az állam alapeszméit adják. Csakhogy a globalizáció korában ez nem képes kiemelni elmaradottságából. Ezek az eszmék ugyanis aligha kínálják azt a kreativitást, ami a korábbinál sokkal gyorsabb világban kell a másokénál lendületesebb megújuláshoz. Az ország megmarad kicsinek és helyezkedőnek. Ami először is azt jelenti, hogy vezetői így viselkednek, tartozzanak bármelyik politikai irányzathoz. Erre tanítja őket országfelfogásuk. Ámde ez az értékrend természeténél fogva nem áll, nem is állhat meg az külpolitika manővereinél, hanem az ország belső viszonyait is átitatja. Azaz a politikai csoportokat, azok tagjait, majd a polgárok közti viszonyokat is. Az értékrend, ami a szabad, öntudatos, méltóságteljes, felelősségteljes polgárok sajátja, itt csak a mások erejének viszonylatában létezhet. Önmaga súlyából aligha, pedig ez adja a lényegét.

A történelmi helyzetből történelmi helyzetbe billenő, a maga sorsát csak nagyhatalmi érdekek és döntések sorához való helyezkedéssel befolyásolni tudó emberek kultúrája válik az államiság stratégiájának vezérfonalává.

Félelem

Az európai uniós és a NATO-tagság többekben azt a benyomást keltette, hogy az ország most már a maga ura. Nem állomásoznak nála hódító csapatok, biztonsága garantált, vezetőit a nép maga választja. Ámde fokozatosan láthatóvá vált, hogy a kép sokkal zavarosabb. Folyamatosan éltették a felfogást, hogy Magyarország fenyegeti Szlovákia területi egységét, azaz el akarja csatolni az ország déli részét. A veszélyképet azután is fenntartják, hogy Magyarország az elsők közt ismeri el Szlovákiát önállósodásakor.

De még akkor is, amikor a két ország belép a NATO-ba és az Európai Unióba, miközben világos, hogy e szervezetek, különösen együtt, a világ legerősebb garanciáját jelentik tagjaik területi épségére.

Nyilvánvaló, hogy a valós ok nem biztonságpolitikai, hanem kulturális és az ilyen kultúrára épülő belpolitikai. A nemzeti ellenségnek ellenségnek kell maradnia. Különben megannyi ellentmondás, félrevezetés és megalkuvás kerülne a felszínre. Így azonban megmarad a félelem mobilizációs ereje.

Mi változhat?

A közelmúlt politikusi kijelentései azt is megmutatták, hogy ezt a félelmet bármelyik politikai irányzat használja, ha érdekei éppen úgy kívánják. És azt is, hogy a magyarok kívülmaradása és csendben maradása nem változtat rajta. Aki magyarként ebbe a képzelt biztonságba bújna, nagyot, nagyon nagyot téved. Nem a hallgatás, hanem a változtatás a megoldás. Nem a megbúvás, hanem új érvek és kínálat építhet más nemzetfelfogást. A magyar parlamenti képviselet annak a lehetőségét is kiszélesítené, hogy az egész szlovák közvéleményhez szóljon. Amivel azonnal esélyt kapnának, hogy elvegyék az élét a magyarokkal történő riogatásnak, de legalábbis tompítsák. Sőt, hosszabb távon ennél jóval többre.

Ám ehhez most kinek-kinek magának kellene felülemelkednie kedvetlenségén. Hiszen, ha ő nem választ, választ majd más, és dönt róla is. Az a leghatékonyabb módja, hogy az ember befolyásolja politikai jövőjét, ha elmegy és választ. Még inkább, ha mást is meggyőz, és elvisz.