A szivárgás kora

„Julian Assange vagyok, cégekről és kormányokról szivárogtatok információkat neked ingyen – a médiában bűnözőnek neveznek… Mark Zuckerberg vagyok, magánjellegű adatokat adok el rólad cégeknek és kormányoknak – a médiában az év emberének neveztek.” (internetes mém)

Lehet demagógnak nevezni ezt a nagy sikerrel keringő karikatúrát, lehet akár telitalálatnak is: Assange, a nagypolitikába tenyerelő kiszivárogtató WikiLeaks-frontember megosztó személyiség, látják őt elektronikus kalóznak, kiberbűnözőnek, kalandor bajkeverőnek ugyanúgy, mint az információszabadság bajnokának, globális nagykutyákra vadászó civil hősnek. És igaz ez Zuckerbergre, a Facebook arcára is, aki egyfelől titkosszolgálati háttérrel megtámogatott üzletember, a Nagy Testvér előretolt helyőrsége, aki üveggyöngyért elveszi a magánéletünket és adathalmazzá fokozza le a fogyasztót, másfelől a világ legnagyobb demokratikus médiumának szabadságpárti alapítója, az információáramlás prófétája. Zuckerberget kormányok próbálják szorongatni, de a legális üzleti szféra nagypályás játékosa. Assange viszont hét évig Ecuador londoni nagykövetségének világpolitikai hajléktalanja volt – egészen mostani letartóztatásáig.

„Senki sem áll a törvények felett.” (Theresa May brit miniszterelnök)

Hét éve laza, fehéres-ezüstös frizurájú trendi fickóként ment be a dél-amerikai ország londoni követségére Assange, hogy aztán most tolsztojánusnak is beillő, öreg hobó külsejű alakként rángassák ki onnan az angol rendőrök, miután Ecuador mostani államfőjének elege lett a politikailag kellemetlen koloncból, s megvonta tőle a menedékjogot. Assange az Egyesült Államok hatóságainak célkeresztjében van, miután a WikiLeaks 700 ezer oldalnyi titkos információt szivárogtatott ki az iraki és az afganisztáni háborúval kapcsolatban a Bradlyből Chelsea Manninggá, férfiből nővé lett egykori katonával, így az USA kiadatását kérte.

„Ez sötét nap a sajtószabadság történetében.” (Edward Snowden Oroszországba menekült korábbi CIA-alkalmazott)

Van ennek az ügynek egy másik olvasata is, a nemhogy ártatlan, de a globális átláthatóságot és demokratikus nyilvánosságot nagyon is segítő pozitív hős Assange meghurcolása, elhallgattatása nagyhatalmak által, nagyhatalmak mocskos ügyeinek szőnyeg alá söprésével. Kinek van itt igaza? Nem hiszem, hogy jó ez a kérdés. Az igazság ezúttal sem fehér-fekete, Assange nem feltétlenül hideg bűnöző és kalandor, ahogyan nem is posztmodern herceg, aki megtisztítja a világot a gonosztól. Assange leginkább egy zavaros hátterű bajkeverő lehet, akinek ettől lehet még a szerepe pozitív és negatív együtt és egyaránt. Gondoljunk csak bele, működhet-e egy államhatalom titkok és védett, kényes információk nélkül? Nem működhet, mert káosz lesz belőle. És érdemes-e demokráciát működtetni fontos közérdekű információk teljes elhallgatásával? Nem, mert a hatalom végzetesen elszigetelődhet a választópolgároktól, s elszökik a demokrácia, mint réseken a gáz. Egy ilyen bonyolult játszmában Assange inkább tünet, eszköz, mint szereplő.

„Semmit sem tudok a WikiLeaksről, nem igazán az én területem ez.” (Donald Trump amerikai elnök, 2019 áprilisa)

„Imádom a Wikileakset!” (Donald Trump amerikai elnök, 2016-os kampányában)

Hogy mennyire változatos ez az egész hercehurca, Donald Trump elnök két nyilatkozata mutatja: 2016-ban igencsak élvezte, hogy előkerült a WikiLeaksen egy halom belső email a Clinton-kampányból, hogy aztán mostanra ne nagyon tudjon mit kezdeni ezzel a nyakába szakadó ügggyel. A politikusok ezekben a kellemetlen helyzetekben gyakran próbálnak meg ártatlan, tájékozatlan, semleges civilt alakítani, miközben arról szól az életük, hogy egyébként mindenhez értenek naprakészen. Assange hét év után életre kelve leginkább a forró krumplira emlékeztet, amit mindenki igyekszik a leggyorsabban továbbadni.