A püspöki kar és a marxizmus

„Emlékezetetjük a kormányt és a szakszervezeteket arra, körültekintőbben biztosítsák az alkalmazottak védelmét az igazságtalan kizsákmányolás ellen.” Íme, egy nyilatkozat, amely minden marxistának és kommunistának a dicséretére válna. Ám a Szlovák Püspöki Konferenciától származik.

A katolikus püspökök a szegénység elleni harc napja alkalmából látták jónak, hogy támadást indítsanak a kizsákmányoló nagytőkések és vállalkozók ellen, a munkavállalók jogait védendő. Nincs ebben semmi különös, Jézus is többször kikelt a henyélő, a mások verejtékes munkájából élő gazdagok ellen, egyszer azt találta mondani, könnyeben megy át a teve a tű fokán, minthogy egy gazdag bejusson a mennyországba. Bár a kizsákmányolás szóról főleg Marx, meg a kommunista propaganda juthat eszünkbe, sokaknak nem okoz gondot ezek összekapcsolása a keresztény tanítással. Latin-Amerikában az 1970-es évektől egyre nagyobb teret nyertek a katolikus egyházon belül azok a forradalmi eszmék, amelyek a szocializmussal próbálták elegyíteni a kersztény tanítást. Úgy vélték, a katolikus egyháznak is a szegény, nincstelen tömegek mellé kell állnia a kapitalizmus és a gazdagok ellen folytatott harcban, amelynek célja egy szocialis?ta/kommunista rendszer bevezetése. Sőt egyesek azt állították, Jézus Krisztus volt az első kommunista, illetve marxista, hiszen ő is a szegények oldalán állt, az ő életüket választotta. A lengyel és szenvedélyesen antikommunista II. János Pál pápának meg is gyűlt a baja ezekkel a mozgalmakkal, amelyek mind a mai napig jelentős befolyással rendelkeznek a latin-amerikai nincstelen tömegek körében. Bár első látásra sok közös vonás található a marxista/szocialista tanok és a keresztény tanítás között, a szlovák katolikus püspökök nagyon sikamlós talajra tévedtek, s érvelésük több helyen is sántít. Elsősorban az a baj velük, hogy képtelenek különbséget tenni a gazdagság eltérő forrásai között Jézus korában és manapság, és úgy látszik, csak Marx történelem által megcáfolt munkásságát ismerik, a közgazdaság atyjának, Adam Smithnek a nézeteit már nem.

Jézus korában úgy lehetett növelni a vagyont, ha azt mástól elveszik, vagy mások munkájának a gyümölcsét élvezik. A kétezer évvel ezelőtti rabszolgatartó társadalmi rendszerben a mezőgazdasági és kispari munkáknak a gyümölcseit főként a hierarchikus struktúra tetején álló, jórészt származásánál fogva privilegizált elit élvezte. Azóta nagyot változott a világ. A mai gazdagság nem feltétlenül zéró?összegű játék végeredménye, ahol az egyik fél nyeresége veszteség a másik félnek. És nem is a XIX. században Marx Károly által felvázolt sémáé, amelyben a nagytőkés a gyári munkásainak kizsákmányolásával szerzi jövedelmét, s miközben ő egyre gazdagodik, a munkások tömegei egyre nagyobb nyomorban élnek, ami lázadáshoz vezet. A modern társadalmakban az egyéni gazdagodás többnyire össztársadalmilag is hasznos. Nincs ebben semmi új, a folyamatra már Adam Smith rámutatott 1776-ban, a Nemzetek gazdagsága című munkájában. A skót filozófus szerint a társadalmak gyarapodását az egyéni érdekek megvalósítása hajtja előre. A pék nem jótékonyságból süti a kenyeret, hanem azért, mert jövedelemre akar szert tenni. Azaz, ha úgy úgy tetszik egoizmusa miatt. A piacgazdaságban azonban a kereslet és a kínálat törvénye (amit Smith a piac láthatatlan kezének nevezett) abba az irányba tereli, hogy olyan termékeket süssön, amilyenekre igény van, s olyan áron adja, amit a fogyasztók még hajlandóak megadni érte. Ha létezik a konkurencia, akkor Smith szerint nincs semmi gond, az egyes vállalkozók gyarapodása az egész nemzet gazdagodását mozdítja elő. A posztindusztriális társadalmakban ehhez jön még az a tény is, hogy a gazdagodás egyre inkább a tudás eredménye. Vajon Edison kit zsákmányolt ki, amikor feltalálta a fonográfot vagy a villanykörtét, vagy Bill Gates, amikor megalkotta a Windows operációs rendszert? Találmányaik – amellett, hogy őket gazdagították – jobbá, olcsóbbá és hatékonyabbá tették százmilliók életét is, tehát össztársadalmi hasznuk volt. Nem jött be a marxi séma sem. A nyugati társadalmakban ahelyett, hogy néhány szupergazdag nagytőkés és milliónyi nyomorgó proletár maradt volna, pontosan ellenkező folyamat játszódott le: egy széles középosztály jött létre, amelynek életszínvonala jóval meghaladta az egykori előkelőségekét. A „kizsákmányoló” tőkésekkel és vállalkozókkal kapcsolatban furcsa módon az a jó, ha minél többen vannak. Minél több vállalatot és munkahelyet teremtenek, a dolgozók annál magasabb bért és jobb körülményeket alkudhatnak ki azzal riogatva, hogy elmennek egy másik céghez. A modern társadalmakban az jár rosszabbul, akit nem „zsákmányolnak ki”, neki ugyanis nincs munkája. Persze, a munkanélkülieket sem kell annyira félteni, mint Jézus korában, amikor biztos nyomor várt rájuk. Az állam széleskörű szociális ellátórendszert tart fenn, térítésmentes oktatással, egészségügyi ellátással, munkanélküli- és egyéb segélyekkel, családtámogatásokkal – jórészt a „kizsákmá?nyoló” munkáltatók által fizetett adókból és járulékokból. Sajnálatos módon, amikor a vállakozókat és a munkáltatókat támadják, azoknak rontanak nekik, akiken az ország gazdasági fejlődése, a munkahelyek teremtése és az állami szolgáltatások finanszírozása a legnagyobb mértékben múlik. Csak remélni lehet, hogy e mögött a közgazdasági alapkérdésekben való járatlanság áll, nem irigység, bűn?bakkeresés vagy a népszerűség hajhászása. Ez utóbbiban a püspökök egyébként sem tudnák megverni Fico miniszterelnököt.