A politikai élet show-ja

Minden választási kampány előtt temérdek szöveg íródik le, pártprogramok, elemzések, kommentárok, blogbejegyzések, Facebook posztok, Twitter üzenetek formájában. Ezek egy része értelemszerűen efemernek bizonyul, más részük időtálló. Az idei választási kampány egyik legfontosabb szövegét a múlt héten Petőcz Kálmán írta le lapunk hasábjain, amikor úgy fogalmazott: „Megkockáztatom, hogy sok választópolgárnak a kellő műveltsége sincs meg a felelősségteljes választáshoz.” S bár azonnal hozzáteszi, nehogy az elitista bunkó lesújtson rá: „Többszörösen aláhúzom, hogy ez a megállapítás nem pejoratív, lesajnáló módon értendő”, mégis a modern „tömegdemokráciák” alapvető problémájára mutatott rá.

Természetesen e sorok írója nem az általános választójog ellen ágál, ahogy Petőcz Kálmán sem, ám a választási kampányban egyre több a show-elem, ezzel párhuzamosan egyre kevesebb a konkrétum. Mert az egyszeri szavazó valószínűleg nem úgy választ pártot, hogy begyűjti mind a 23 voksára ácsingózó politikai erő programját – már amelyiknek van, ugyebár, hanem..., és innen nehéz befejezni a mondatot. A paraván mögött meghozott végső döntésben bizonyosan nagyobb súllyal esik latba, hogy az illető vasalt-e nadrágot nőnapkor a színpadon, vagy hogy elhozta-e „a” Jollyt a faluba, mint hogy a GDP mekkora részét szeretné oktatásfinanszírozásra fordítani.

Nyilván, ha végigtekintünk a hazai szabad választások történetén, az elsőt leszámítva, ahol a háttérben a számos választói szándék mellett egyértelműen és hangsúlyosan ott állt a kommunisták elutasításának kinyilvánítása, azt láthatjuk, a bevált nyugati minta nyomán nálunk is egyre inkább a külcsín tolakodott a belbecs elé. Ezen a téren talán a sokszor és joggal bírált Vladimír Mečiar jelenti a vízválasztót. Az általa celebrált, stadionokat megtöltő politikai nagymiséken még a politikáé volt a főszerep, a nagygyűlések kicsúcsosodását a Vezér szónoklata jelentette, ettől aléltak el az azóta szólássá lett demokrata anyókák, hipnotikus transzba esve. Utána ezt, változatlan formában senkinek nem sikerült megcsinálni. Lehet, egyszer-egyszer igen, de az ő frekvenciájával semmiképp. Azóta pedig fokozatosan oda jutottunk, hogy a kampányrendezvények „tartalmi” része az a tíz perc, amit a sztárvendég előtt még el lehet mondani. Így lesz az egész választási folyamat egyre felületesebb, de akár sekélyesebbnek is nevezhetnénk. Attól semmiképp nem lesz az embernek jó kedve, ha egy kormány felállításáról a nadrágvasalás, vagy a cuki, kiskutyás képek döntenek. Értelmiségi fanyalgás? Lehet. De egyre inkább errefelé tartunk. Happy end nincs.