A pillanat

Nem vagyok híres arról, hogy túllelkesednék sporteseményeket. Szurkolok, főként egy-két kedvencemnek, otthon vagy baráti körben még akár vérmesnek is tűnhetek, de a tombolás inkább taszít, mint vonz, sose mennék egy meccs után az utcára ünnepelni, igazából még egy stadionban is nehezen kap el a hév. És most mégis hálás vagyok a magyar fociválogatottnak.

Nem, nem az eredményért. Illetve nem közvetlenül azért. Szerintem brutális túlzásokba esnek a csapattal kapcsolatban, nincs közelében Puskáséknak vagy Albertéknek, de valószínűleg még a szovjetektől elszenvedett 0-6 előtti 1986-os válogatottnak sem. Nem, ez a csapat rokonszenves, de nem sztárválogatott, igazán nagy játékosa nincs is, legfeljebb olyanokat találunk, akikből egyszer az lehet. És legyünk őszinték: az Eb-n elért eredmény is csak nekünk gyönyörű, egyébként meg annyi történt, hogy a 24 csapatos torna egyik kisebb csapata megtalálta azt a stratégiát és azt a motivációt, amivel helyt tudott állni a csoportmeccseken, legyőzött egy pont az Eb-re kipukkanó válogatottat, azon kívül játszott – dicséretes elszántsággal – két döntetlent (az egyiket egy sztárokkal felálló csapat ellen), majd az első igazán komoly ellenféllel szemben nagyon sima vereséggel kiesett.

Ez a tisztes helytállás, és a nem bravúr.

Legalábbis a világ szemében. Magyarországon nem az. Itt csoda. És ezzel egyetértek.

Csak másfajta csodának látom, mint oly sokan. Nekem nem az eredmény az, nem sztárokat ünneplek, hanem hátradőlök és a fiamat nézem.

A szkeptikust, aki eddig egy percig sem tudott hinni a magyar válogatottban, és klubcsapatban is nehezen. Aki nem vágyott meccsre, mert minek, hiszen úgyis csak vereség és közröhej lesz. Aki nem tapasztalta meg, milyen az, amikor ismeretlenek kezdenek el beszélni a fociról, és nem csak ócsárolják.

Most azonban kiabált, tombolt, bírót szidott, kesergett, vitába szállt, csapkodott, majd a kiesésnél egyszerre lett szomorú és büszke – szurkolt. Ahogy kell. Ahogy megadatott nekünk egykor, amikor Mexikó előtt azt hittük, világbajnokok leszünk, és ahogy nem adatott meg azóta legalább két generációnak.

Hát ezért vagyok hálás a fociválogatottnak. Nem az eredményért, nem az én örömömért, hanem a gyerekéért. Ettől még nem fogok (és a fiam se fog) stadionépítésben hinni, ettől még hányok a fociválogatottra építő kormányzati „na ugye” megnyilvánulásoktól, és ettől még azt sem hiszem, hogy van „csapat”.

Nem. Élmény volt – és még tart is egy újabb kudarcig, vagy talán azon is túl egy ideig. És abban az országban, ahol tegnap arról szóltak a hírek, hogy Kecskeméten ünnepelnek egy nőt, mert kénsavat öntött éneklő ballagókra és tanárukra, mert túl hangosak voltak; ahol két őrült az edzőteremben balhézik azon, hogy melyikük nézheti magát a tükörben; ahol nem szólnak másról a hírek, mint mutyiról, lopásról, gőgről, és közben sorra derül ki igen fontos kormányzati emberekről, mennyire nem szeretik ők az egyébként pont a fiatalok jövője szempontjából kulcsszereplő Európai Uniót.

Szóval egy ilyen országban ez egészen kivételes pillanat volt: köszi!

A szerző magyarországi publicista