A miniszterelnök téved

A szlovák hadiipar létrejöttének 70. évfordulóját ünnepelve Robert Fico kormányfő a múlt héten Máriatölgyesen (Dubnica nad Váhom) újra felelevenítette azt a szlovák politikai körökben közkedvelt mítoszt, amely szerint a szlovák hadiipar megsemmisítése nagyrészt Václav Havel műve volt. Az 1989-es rendszerváltást követően „leépítették a szlovák gazdaságot, különösen pedig legnagyobb büszkeségét, a gépipart, ami elsősorban a haveli kvázi humán politikai fordulat számlájára írható” – nyilatkozta Robert Fico miniszterelnök. „Ettől kezdve a szlovák hadiipar termékei antihumánus és gyilkos fegyverek voltak, miközben a cseh, az amerikai és egyéb fegyvergyárak termékeivel a demokráciát védték” – hangoztatta Fico, a tömeg lelkes tapsának közepette.

A hidegháború vége

Miniszterelnökünk azonban téved. A szlovák hadiipar Csehszlovákia második világháború előtti veszélyeztetettsége idején formálódott, miközben a háború alatt jelentős növekedést ért el, valódi felvirágzása pedig a hidegháború idejére tehető. Ugyanakkor már a múlt század nyolcvanas éveiben súlyos válságba jutott a világpolitikai helyzet enyhülése, a leszerelési tárgyalások és a kétpólusú világ fokozatos felbomlása miatt. A Varsói Szerződés országaiban emiatt fokozatosan csökkent a fegyverek iránti kereslet. Így nem csoda, hogy a hadiipari termékeink értékesítésével már a rendszerváltás előtt problémák akadtak.

A csehszlovák hadiipar a csúcspontját 1987-ben érte el, miközben az ország fegyvergyártásának több, mint a 60 százalékát Szlovákia adta. Ugyanakkor már 1988-ban a harmadával esett vissza a termelés, miközben a visszaesés az azt követő években sem állt meg. 1989-ben az 1988-as gyártásnak már csak a 62 százalékát, 1990-ben pedig már csak az 51 százalékát sikerült elérni.

Az ágazat nehézségeit az ország akkori vezetése is ismerte. A nyolcvanas évek második felében a CSKP KB elnöksége és a kormány több döntést is hozott a hadiipari cégek átszervezésének érdekében. Az egyre nagyobb visszaesés miatt a szövetségi kormány még 1989 szeptemberében, vagyis a rendszerváltás előtt úgy döntött, hogy 1990-ben leállítják a tankok gyártását. A rendszerváltást követő kormányok már ezzel a döntéssel vették át az ország irányítását.

A tankok és a páncélozott harci járművek gyártása ugyanakkor kizárólag Szlovákiában folyt, miközben a gyártás elenyésző része jutott a csehszlovák hadseregnek. A csehszlovák harci járművek legnagyobb felvevője a szovjet hadsereg volt, a gyetvai gyárból kikerülő harci járművek 70 százalékát így a Szovjetunióba exportálták. A hadiipar termelésének egy része ugyanakkor a harmadik világ országaiba áramlott.

Csak a tartozás maradt

A nyolcvanas években az említett országok nem fizettek tovább a fegyverszállítmányokért. A termelés fenntartásának (és az internacionalista segítségnyújtásnak) érdekében azonban Csehszlovákia nem állította le a szállításokat, és a termelést állami hitelekből finanszírozta. A volt baráti országok így hatalmas összegű tartozásokat halmoztak fel velünk szemben, amelyeket máig próbálunk behajtani, az esetek többségében azonban egyszerűen elengedjük őket. Ez a híres szlovák fegyvergyártás valódi arca, aminek az örökségét még a mai generációk is nyögik. Mindez persze nem változtat a tényen, hogy a fegyvergyártás válsága miatt ezrek kerültek utcára, ami egész családokat lökött szegénységbe. Mindezért azonban nem a rendszerváltást követő kormányok tehetők felelőssé, hanem épp a kommunista rendszer túl hosszúra sikeredett agóniája.

Szlovákiában döntöttek

A hatáskörök elosztását követően a szlovákiai gépipari cégek jövőjéről 1991. január elsejétől a szlovák kormány döntött. Ez utóbbi 1991. január elején „egyetértett a gyártók intézkedéseivel, amelyekkel a struktúraváltás okozta nehézségeket próbálták meg enyhíteni”, vagyis a gyártást a megrendelések nagyságától függően folytathatták. Mindez nem ment könnyen: a fegyvergyártók eredeti ügyfélköre ugyanis a Varsói Szerződés feloszlatását követően csökkentette a fegyverkészleteit. Így nem csak, hogy nem vásároltak, hanem a már meglévő fegyvereiket is eladták vagy megsemmisítették.

A szövetségi kormánnyal karöltve megpróbáltak segítséget nyújtani az ágazat struktúraváltására, dotációt adva az ágazat eladósodottságának felszámolására és a kivitel támogatására. 1991 és 1993 között például Szíriával kötöttek szerződést 252 darab T-72-es tank kivitelére, később pedig több száz harci járművet exportáltak Algériába és Indiába. A túlméretezett hazai fegyveripart azonban ez teljes egészében már nem tudta megmenteni. A cégek úgy haltak ki, mint a dinoszauruszok, amikor megváltoztak a létfeltételeik.

A szlovák fegyvergyártás agóniája egybeesett Václav Havelnek a fegyverexport antihumánus voltáról szóló kijelentéseivel, ami Szlovákiában hozzájárult annak a mítosznak a kialakulásához, amely szerint Havel tehető felelőssé fegyvergyártásunk felszámolásáért. A fegyvergyártás alakulásáról szóló statisztikai adatok ugyanakkor manapság hozzáférhetőek, így csak csodálkozhatunk azon, hogy a kormányhivatalban ezeket nem veszik figyelembe.

A rendszerváltást követően nem egy romantikus felhívás hangzott már el, a fegyverexport embertelenségétől kezdve az amerikai csapatok Európából történő kivonásáig bezárólag. Mindezek azonban nagyon hamar összeütközésbe kerültek a rideg valóssággal. Elég felidézni Havelnek a rendszerváltás napjaiból származó egyik híres mondatát: „Az igazság és a szeretet győz a hazugság és a gyűlölet felett!” És hová jutottunk mára?

(A szerző publicista, 1989-1991 között szlovák környezetvédelmi miniszter, később gazdasági miniszterelnök-helyettes volt )