A kultúra értéke: nulla euró

Idén sok olyan rendezvény maradt támogatás nélkül, amelyeket külföldön is számon tartanak. Miután a Művészeti Alap tanácsában többségbe kerültek a kulturális minisztérium által delegált tagok, feltűnően sok független műhely, alternatív kezdeményezés, nagy múltú fesztivál került partvonalra. Nyilván véletlen egybeesés. Ahogyan az is, hogy jellemzően olyan projektek estek ki a tanács kegyeiből, amelyek nem a tömegízlést szolgálják ki, hanem értéket próbálnak közvetíteni. Az áldozatok között találjuk például a Divadelná Nitra Fesztivált. Harmincöt év alatt 635 előadást mutattak be, közel kétezer kísérőprogramot szerveztek, és csaknem négyszázezer látogatót vonzottak Nyitrára. A számok önmagukért beszélnek. Illetve mégsem, mert úgy tűnik, ma már nem beszélnek elég hangosan. A szervezők szerint a döntés nem egyszerűen pénzügyi kérdés, hanem a művészi szabadságot és a nyitott párbeszédet érintő jelzés is. Lehet ezen vitatkozni, de nehéz nem észrevenni a mintázatot. Ha egy ilyen sikeres rendezvény hirtelen támogatásra érdemtelenné válik, akkor két lehetőség van. Vagy egyik napról a másikra csökkent a színvonala, vagy megváltoztak a támogatás szempontjai.

Hasonló történet bontakozik ki a Konvergencie Fesztivál esetében is, amely 25 év alatt a kortárs kamarazene egyik legfőbb hazai fóruma lett. Világpremierek, hazai szerzők, nemzetközi együttműködések – vagyis minden, amit egy ország kulturális diplomáciája büszkén mutogat. De most kiderült, ez sem számít elég értékesnek. Vagy legalábbis nem annyira, hogy pénzt is kapjon.

Persze mindig akadnak, akik szerint a kultúra szereplői túlérzékenyek. Miért kell mindjárt politikát látni egy pénzügyi döntés mögé? Miért ne lehetne egyszerűen arról szó, hogy nincs elég pénz? Ez jogos felvetés lenne, ha a források szűkülése egyformán érintené az egész kulturális szférát. De amikor a döntések következetesen ugyanazokat a köröket sújtják, a kérdés óhatatlanul felmerül: valóban szakmai mérlegelés zajlik, vagy valami egészen más?

A kultúra finanszírozása mindig értékválasztás is. Egy szakmai testület támogatási politikája valójában arról árulkodik, milyen országot képzel el. Olyat, amelyben a kulturális sokszínűség értéknek számít, vagy olyat, amely csak addig támogatja a művészeit, amíg azok nem gondolkodnak túl hangosan.

A legnagyobb kérdés nem az, hogy az érintettek túlélik-e ezt a sötét időszakot. Legtöbben valószínűleg igen – kisebb költségvetéssel, több önkéntes munkával,

kevesebb külföldi vendéggel. A valódi kérdés az, hogy milyen országban fogunk élni. Kultúrát ugyanis nem lehet egyik napról a másikra teremteni, viszont meglepően gyorsan le lehet építeni. Ehhez néha nem kell más, mint egy nulla a megfelelő rubrikában. A számla majd később érkezik. Nem a fesztiváligazgatókhoz, nem a zenészekhez vagy a színészekhez, hanem hozzánk. Egy szegényebb, zártabb és érdektelenebb kulturális közeg formájában.