A kő néma marad

A 19. század második felében, a dualizmus alatt folyamatosak voltak a vérre menő, áldatlan és meddőnek tűnő viták az 1848-as emigránsok, a hazajöttek, az itthon maradottak között, a veterán honvédek szervezetei vagy a 48-as politikára hivatkozó véleményvezérek között. Vita volt a bukás okairól, az egyes szereplők felelősségéről, és persze arról, hogy kinek állítsanak szobrot. 

Azóta viszont rengeteg idő telt el. Egy évszázad múlt el, amióta az utolsó veterán honvédtól is búcsút vettek. Ez a sok-sok év és az újabb történelmi sorsfordulók elhomályosították a korábbi vitákat, történelmi távolságba tolták a 48-as eseményeket, és - mondhatni észrevétlenül -kialakult a 48-as emlékezés konszenzusa. 

Ez az a helyzet, amiről a második világháború kapcsán még nem beszélhetünk: a háborús események kibeszélése, a különböző sérelmek emlékeinek kibékítése igazából inkább csak a rendszerváltáskor kezdődött, és még javában tart. Bizonyára még sok évtizednek kell eltelnie ahhoz, hogy az 1940-es évek kapcsán konszenzusos emlékekről beszélhessünk a magyar társadalmon belül. 

A téma apropója a Nemeshodosra tervezett Horthy-szobor, ami alaposan felkavarta a szlovákiai magyar kedélyeket. A szoborállítókat nyilván éppen a „maradandót alkotni“, „a múltat kőbe vésni“ vágy hajtja, de ha a 20. századot nézzük, akkor nincs milyen múltról beszélni - nincs múltja a 20. századnak, mert még nem múlt el. Az emlékek ilyen forrásának idejében, amikor a közel-régmúlt eseményeinek magyarázatánál tartunk, nem valószínű, hogy a sematikus szoborállítások bármit is lendítenek előre a társadalmi párbeszéden, műfajuknál fogva alkalmatlanok az interakcióra. A kő valóban marad, de néma marad. 

Ha például a szlovákiai magyarok emlékezésének alakulását nézzük, vagy a magyar-szlovák párbeszédet a 20. század eseményeiről, akkor sokkal inkább a könyvek, a színpadok és a filmek világa tett eddig hozzá az emlékek kiforrásához. Így Pavol Rankov Szeptember elsején történt című regénye talán az első sikeresebb szlovák próbálkozás a 20. századi önreflexióra, ami az EU irodalmi díját is elnyerte. Ugyancsak nagyon friss termése a szlovák-magyar művészvilágnak a Felvidék című film, ami a földönfutóvá váló ember perspektívájából mutatja be a háborús éveket, és az utána beköszöntő hontalanság éveit. Magyar részről Hunčík Péter és Grendel Lajos adnak olvasnivalót a szlovákok kezébe a 20. századról. Ezek a munkák sokkal inkább elgondolkoztatnak, mint a néma szobrok, amelyek némasága még kifejezetten provokálóan tud hatni. 

De függetlenül a műfajtól és az idő múlásától, nehéz elképzelni, hogy valaha a világháborús politikusok személye összekötni tudja a magyarságot, és nem szétválasztani. A világháborús évek annál jóval tragikusabbra és sikertelenebbre sikerültek, hogy mindenáron oda kellene visszanyúlni; igazából nem látszik komoly szellemi tartalék a 20. század kontroverz korszak kontroverz személyeinek életútja körül. A Horthy körül erőltetett értelmezési viták, apológiák és relativizált életútmagyarázatok ezért nemcsak feleslegesek, hanem károsak is, rengeteg energiát vonnak el más ügyektől, az emberek nagy részét pedig valószínűleg egyszerűen eltaszítják az ilyen vitáktól. Ha pedig a 20. századot jelképező magyar személyiségeket keressük, akkor nagyon érdemes lenne elszakadni a politikusoktól, és inkább alkotó-építő személyiségekkel foglalkozni: Kassák Lajossal, Márai Sándorral, Fábry Zoltánnal. Az ő alkotásaik maradandónakbizonyultak, és ma is újra- és újraértelmezhetőek.